Húszas éveim közepén elkapott egy „máról holnapra csak úgy vagyok” életérzés. Nagy szerelmen túl, amibe legszívesebben belehaltam volna (ez most így hülyén hangzik a számból, de amíg egészséges voltam szerintem semmivel sem kívántam jobban a halált, mint az átlag). Valahogy azt is gyászként éli meg az ember, mint később valahol olvastam, és ezzel egyet is értek. Tehát akkortájt az első igazi „felnőtt” kapcsolatom szűnt meg. Két és fél év után, amiből két évet gyakorlatilag összebútorozva töltöttünk, kedvesem megpattant. Pedig a kapcsolatot ő vette komolyabban. Egyetem után megházasodni, majd gyerekek, meg ilyesmi. Én meg az ilyesmitől még meglehetősen be voltam szarva. Féltettem a szabadságom, a kalandokat, meg a hasonló fiatal férfiúi faszságokkal érveltem magamnak. Na de aztán amikor lapátra tett, akkor fordult ám az érzelmi kocka. Mint amikor évekig folyik egy vízcsap és a létező legbanálisabbnak tartod, hogy odahajolsz és iszol, amikor csak akarsz. Nem is gondolsz rá. Na de ha elzárják!? Szóval beletartott egy évig is, amíg lelkileg úgy-ahogy helyrerázódtam. Kifelé persze hoztam a betonkemény, rezzenéstelen arcú Clint Eastwood figurát. És akkor volt az első ópiát élményem. A balesetem előtt füvön (meg persze alkoholon) kívül semmit sem próbáltam, ez ilyen a szervezet belső laborjában kitermelt cuccos lehetett. Belső ópiát receptorok, meg ilyesmi. A koliszobában egy dögunalmas tárgyra kellett volna készülnöm és idiótákkal laktam együtt. Ami korábban nem izgatott, mert de facto kedvesemmel voltunk összebútorozva egy, az ő ismerettségi vonalán kibulizott kétágyas szobában, csak mi ketten. A saját, hivatalos szobámban előtte összvissz ha tíz percet tölthettem. De mivel nekem lapát, vissza kellett költözzek. Az idióták hangosan lökték az idióta baromságaikat, nekem pedig egy nagyon nem akarom száraz tárgyat kellett volna tanulnom, kifelé meg viseltem a higgadt fapofát. Mint ha semmi sem zavarna a külvilágból, pedig belül akkora vihar tombolt bennem, hogy az a Horn-foki skálán is minimum hármas fokozatot érhetett. Már-már azt hittem, hogy pár másodpercen belül vagy zokogva elbőgöm magam, vagy elkezdek tombolva őrjöngeni. És ekkor elöntött valami odáig sose tapasztalt, megnyugtatóan jó érzés. A lábaimtól kúszott fel és az egész nem tartott továbbb 20-30 másodpercig, de utána hihetetlenül könnyeden ellazultam.

És elmúlt ez a kb. egy év szenvedés, majd jöttek az intenzív bulizások. Leheletkönnyed liezonok, meg ilyesmi. Volt pár mókás esetem. Pl. egyik Tisza parti város diszkójában felcsípett lánykával alaposan a gin-tonikos poharak fenekére néztünk. Kitámolyogtunk „sétálni” majd a rakparton nyaltuk-.faltuk egymást. Elég gyorsan a tárgyra tértem a könnyed nyári naci és a tangabugyi nyújtotta gyér ellenállást legyőzve, némi-nemi nyelvi bravúrral igyekeztem súrolásmentessé tenni a tervezett behatolást. Igen ám, csakhogy a bikinivonal áttörése után rágóm bogáncsként tapadt az alkalmi kedves fanszőrzetébe. Letépni nem tudtam, próbálkozásomtól szegénynek meg nagyon fájt. A tömeges mobil előtti korszakban akkortájt egy bőrtokban övemen svájci bicskát hordoztam. És innen jött a megváltó ötlet. A multifunkciós eszköz ollójával lenyisszantva a szőrszálhasogató rágógalacsint frappánsan megoldottam a gordiuszi krízist, majd ott folytattuk ahol abbahagytuk.

Aztán az egyetem vége előtt egy évet halasztottam és ’98-ban egy évet Londonban töltöttem. Volt egy japán barátnőm. Olyan félkomoly kapcsolat. Nyelvet tanultam és mellette elég kemény fizikai munkát végeztem. Egyszer egy kellemes lepedőhancúr után egy szuper masszást is begyűjtöttem tőle bónuszként. Én még bágyadtan punnyadtan pucéron az ágyban, ő szintén a fejéből kinézve az ablakban cigizett. Akkor volt Franciaországban foci VB és Londonban bazi nagy fociláz dúlt. Minden náció valamire való szurkolója, akinek a csapata még versenyben volt, a kocsiján, bicaján, vagy akár kézben a saját csapatának a zászlaját hordozta. És Londonban aztán minden féle országból bőven voltak ,tán még angolok is:-) . Különösen a nigériaiak meg a jamaikaiak voltak ilyen zászlózósak. Akkor még a japán csapat is versenyben volt és a csajom afféle szabad asszociációként mondta, hogy neki is japán zászlót kéne viselnie. Nekem meg valahogy spontán bekattant a Nagy Poén: - Majd adok én neked bébi! – hasról hátrafordultam, és a fehér lepedőt lendületből a piros makkom köré tekertem. Pár másodpercig eltartott mire leesett neki a japán-faszkokárdám üzenete, és aztán a röhögéstől fullákolva párnacsatáztunk egy nagyot.