Ritát olyan ápolónőnek képzelem, aki kiválóan teljesít, ha teszem azt életet kell menteni a kórházban. Odatesz apait-anyait, a szaktudását és a szívét is, hogy megmeneküljön a beteg.  Ám, ha Egyeske a 6-os számú kórteremből valamivel kihúzza nála a gyufát, sanszos, hogy egy, az orvosi kezelés szempontjából teljesen fölösleges, de annál inkább megalázó beöntést is „nyerhet”  Ritától, a főnéni típusú nővértől.

Akik a kezdetektől olvasták a kegyeshalal.blogspot.com-ot, tudják, hogy egy erkölcsileg és a jóízlés szempontjából kétes értékű gerilla marketing kampányként indítottam a blogot. A blog kitalált írója, pontosabban lediktálója egy baleset következtében nyaktól béna fiatalember, akit egy magát megnevezni nem szándékozó segítője két héten belül átsegít a túlvilágra.

Naponta egy-egy rövid történetet írtam, a betegségről és a balesetről nem beszéltem és próbáltam fenntartani annak a látszatát, hogy Andrisnak, a halálra készülő srácnak a története vagy igaz, vagy nem, de akár igaz is lehetne. Hozzá hasonló sorsú emberek viszont kétségkívül léteznek.

Rita nővér a kezdetektől a blog kommentelői közé csapódott és magához ragadta a kételkedők alfanőstényének a szerepét. A kampányom szempontjából kívánni se tudtam volna jobbat.

Egyrészt nekem is az volt a célom, hogy miután fény derül a „kegyes” átverésre, minél kevesebb, lehetőleg nulla legyen azoknak a száma, akik kétkedés nélkül elhitték Andris történetét és ne csalódásként fogják fel az átverést, hanem valamilyen szellemi kalandként. Eltöprenghettek egy emberi sorson anélkül, hogy konkrétan a fikcióm bárkit megbántott volna, hiszen a posztjaim sem beteg-, sem egészséges embereket nem sértettek.

Másrészt a feszültség fenntartásához is remekül szolgált a szkeptikus Rita szókimondó háborgása. Mint az egyik kommentelő találóan megjegyezte, Rita Andris szarkasztikus, másik énje.

És valóban, akár az is lehetett volna. Két netfüggő ember szánalmas kísérlete. Andris (illetve mint ahogy az egyik kommentelő frappánsan írta, hogy mivel minden bizonnyal kamu a karakter: „Andris”) az alkotó és Rita, a romboló.

És Andris bőrébe bújva majdnem elértem a célom, nevezetesen egy paraszthajszálnyira álltam attól, hogy médiahekkem hozományaként milliós nézettségű tévéműsorban népszerűsíthetem a könyvem. Csakhogy a kéthetes kampányom alatt majdnem sikerült tényleg meghibbannom (már ha nem voltam már azt megelőzően „gyárilag” is elég őrült:-)). Mert szándékaim ellenére sokan megkérdőjelezhetetlenül elhitték Andris sztoriját. Mint egyik kommentelő írta, egy ismerőse nem, hogy elhitte a halálra készülő béna fiú történetét, hanem szerelmes is lett belé.

Túlnőtt rajtam a kampány. Több mint fél éves hiábavaló vergődésemet a közpénzmentes, önköltségen kiadott regényem népszerűsítése érdekében kezdett gerilla marketingem már majdnem beért, de ilyen áron az ismertséget már igazándiból nem is akartam. A 14-dik nap helyett már a 12-dik napon részben lebuktattam magam. Felfedtem, hogy Andris története kitalált, aki miatta izgult megnyugodhat, senki nem fog meghalni, két nap múlva minden kiderül. Mint egy korábbi, „A posztumusz bloggerigazolvány” című posztban is megírtam, viszont szerettem volna, hogy a kétes kapmányomnak legyen valami pozitív hozadéka, a blog menjen tovább komoly, átverés mentes, a kegyes halál témájával méltó módon foglalkozó tematikus blogként és ennek érdekében a jelszókat is felajánlottam több kommentelőnek, többek között Ritának is.

Az utolsó, minden lapot kiterítő posztom teljes kudarcnak bizonyult. „Mentségemre” szóljon, hogy addig lelkileg igencsak megviselt a kampány és felhagytam a kommentelők manipulálásával, vagyis nem írtam álnéven mellettem szóló kommenteket. Korábban mindezt megtettem, ahol a kamu kommentjeim a „pozitív kétkedők” táborát erősítették. Vagyis azt sugalltam, hogy Andris sztorija valószínűleg kamu, viszont a probléma felvetése hasznos.

A blogot kezdettől szerettem volna átmigrálni a blolgspot.com-ról a magyar blogoszféra látogatottságban és média visszhangjában leginkább fajsúlyos felületére, az Index tulajdonú blog.hu-ra. Hiszen az országos áttörést leginkább ez hozta volna meg. Így érte volna el a médiahekkem a tervezett célját. Ezért írtam néhány provokatív e-mailt olyanoknak, akik az Index kezdőlapjára is ki tudták volna rakni a blogomat. A levelek tartalmából a címzetteknek minden bizonnyal kiderült, hogy médiahekkről van szó. 

És miután a jelszókat átadtam, már arra sem volt lelki erőm, hogy a postaládámat kiürítsem, nos ezekre a levelekre csapott le Rita. Ha úgy tetszik, ismét ellensúlyozta erkölcsileg igencsak elítélhető kampányomat. Ő, aki a kezdetektől nem hitt Andris sztorijában összeollózott a magánleveleimből rám nézve felettébb kompromittálónak szánt néhány mondatot. Majd álszent módon, a legszánalmasabb véglényekre jellemzően, a gyerekeivel takarózott. „Tovább nem is olvastam, mert nekem gyerekeim vannak.”

Kedves Rita. Köszönöm, hogy levetted vállamról a teher oroszlánrészét. Én magam is elítélem, amit tettem, viszont a te ordas hazugságoddal körített levéltitoksértésed űbereli az én tetteimet. Azt ugyan elhiszem, hogy nem olvastad végig a leveleimet, az viszont kizárt, hogy pusztán az általad idézett részeket olvastad. Megpróbáltál bemocskolni, de valójában magadat mocskoltad. Döglött oroszlánba csípő dögkeselyűként viselkedtél. Én mégis megbocsájtok neked. Nem jelentettelek fel és eztán sem teszem. Büntető bíróság elé nem citállak. Félreértés ne essék, nyilván nem ítéltek volna letöltendő börtönbüntetésre, valószínűleg megfizetendő pénzbírság nélkül is megúsztad volna, de a vádlottak padjáról kellene taláros bíró előtt magyaráznod a bizonyítványod. Megnyugtatlak, ettől megkíméllek. Bízom benne, hogy ha egyáltalán elolvasod ezt a levelet, rádöbbensz cselekedeted hitványságára és ha hosszú évek múlva unatkozó nyugdíjas néniként felnőtt gyerekeid levelei, vagy e-mailjei kerülnének a szemed elé, még véletlenül se jut eszedbe azokba beleolvasni, véres rongyként lobogtatni meg pláne nem.

Talán ezzel a példával még inkább megérted: Úgy képzelj el engem, mint egy számodra a kezdetektől ellenszenves fekvőbeteget, aki az osztályotokra kerül. Miután elhagyom a kórházat, odaadom a nővéreknek a mobiltelefonomat. Legfeljebb párezer forintos régi mobil, aminek a prepaid kártyáján még van valamennyi egység. Nem nagy érték, de több mint a semmi. Hasznos lehet, főleg ha rendeltetésszerűen használják. Neked viszont az első dolgod az, hogy a mobilból nem törölt magán SMS-eket olvasd és azokból egy az íróját, és a készüléket ajándékozó tulajdonost kompromittáló válogatást ország világ elé tárj. Hát Ritám, elismerem, hogy  kettőnk gusztustalansági versenyét te nyerted meg. „Gratulálok” :-).

Mindez az én vétkemet persze nem kisebbíti. És fair módon igyekszem fellistázni a melletted szóló enyhítő körülményeket:

 Te a hivatásod révén nap mint nap látsz, mi több, ellátsz nagyon súlyos betegeket, így megértem érzékenységed, hogy bármennyire is igyekeztem, hogy egyetlen konkrét beteg embert se bántsak meg, az egész témának a szokásostól eltérő felvetését tabusértésnek érzed. Másrészt, mint írtad, a te egyik gyereked nem egészséges és szülőként tudom, hogy ettől keményebb sorscsapást nehéz elképzelni. Őszintén kívánom, hogy a gyerekeidnek és neked is a létező legjobban alakuljon a sorsod és bízom benne, hogy hozzám hasonlóan, te is levonod a tanulságot a közös sztorinkból.

A médiahekkel a kegyeshalál kampány óta felhagytam. Időközben született recenzió a könyvről, íme az egyik elérhetőség: http://baratno.com/view.php?arclid=2009111602 , de annak szerzője egész más vonalon jutott el hozzám.

• törlendő Igen, ez talált. Ez egy magánkiadású demó zanzája. A könyvet ugyan nem olvastam, de ez nem egy lexikoncikk, hanem novella. L András vita 2009. július 14., 23:01 (CEST)

A fenti megbeszélést archiváltuk. Kérjük, további hozzászólásokat már ne írj hozzá! Ezt a lapot ne szerkeszd!

„Kertész Imre első regénye, a Sorstalanság több évi várakozás után jelenhetett csak meg, egy kiadó el is utasította, íróilag színvonaltalannak tartotta, stílusát pedig ügyetlennek, körülményesnek minősítette.”

Tegnapelőtt, amikor rábukkantam, rettenetesen bosszantott, hogy mégis mit képzelnek ezek az önjelölt cenzorok. Főleg a kiemelt részek miatt. Ellenérv a „szabad” wikipediás megjelenésre, az, hogy magánkiadásban jelent meg a könyvem? Hiszen így nem vettem el a közből. Ezt tartottam az egyik fő alapelvnek, hogy könyvem legyen úgymond közpénzmentesen etikus, amit gondolom már az unalomig ismételgettem. Mint minden hobbi, a hobbiírás is költséges mulatság. Kifizettem a szerkesztőt, korrektort, tördelőt, nyomdát. Bármennyire is úgy tűnik, ha valaki bele se néz, a könyv szerkesztett. Tévedtem, az összes pénzt, amit a könyvre költöttem, nyilván át kellett volna, hogy utaljam valamelyik igazi írókat istápoló alapítványnak. Na mindegy, ti tudjátok, hisz csak a nemes ügyért küzdötök. Egy előzetes e-mail alapján talán egyeztethettünk volna. Egyébként a provokatív honlapommal ellentétben semmi sértő nem volt a cikkben. Valóban önpromó, de hát magad uram, ha szolgád nincsen. Azért két cenzúrázás között azzal a Churcillel talán tényleg lehetne valamit kezdeni:-).

A MEGVÁLTÓ TESTTÖMEGINDEXE

Miről is szól silány nemírói könyvem? Ahogy én látom, hogy a Don-kanyar mit üzen a mának, ahogy én látom, hogy a délvidéki mészárlások mit üzennek a mának, ahogy én látom, hogy a holokauszt mit üzen a mának. Ponyvába csomagolva. Mert mint egy igazi nagy író írta, hogy ő az egyik nagy művéhez, ha nem a legnagyobbhoz, a legprimitívebb elbeszélői módot választotta. Én mást nem is választhattam. Írói mesterségbeli tudással nem rendelkezem. Közérthetőségre törekszem, mert a poszt-poszt-posztmodern, sokdiplomával, vagy még tán úgy sem dekódolható nyelvezetéhez végképp nem konyítok. Akkor miért nem azzal kezdtem? Hisz legalább egy nyomorult kreatív írói tanfolyamra beiratkozhattam volna. Nem tettem, mert naiv gyermeteg módon attól tartottam, hogy akkor esetleg elveszíti a szövegem az amatőrség diszkrét báját. Akkor miért fizettem szerkesztőt, korrektort, tördelőt? Mert másoknak szántam, megkönnyíteni szerettem volna a befogadást. Viszont a kész könyvemmel a táskámban elmentem ennek a nagy írónak egy író olvasó találkozójára. És nem hittem a fülemnek. Mert míg korábban azt olvastam, hogy szerinte amit ő tud, az a sok-sok év költői, írói, drámaírói munka során felhalmozódott technikai tudás. Viszont ott elmondta, hogy mennyire örülne annak, ha jönne egy kívülálló, értsd valaki az irodalmi életen túlról és letenne az asztalra egy regényt.

Ezt követően félénken odamentem, megmutattam neki egy A4-es lapra nyomtatott féloldalnyi szöveget két képpel és néhány sorral. Majd mondtam neki, hogy mekkora hatással volt rám a könyve, viszont egy fontos jelenetnél megvezetett. Nekem nem volt hiteles, hogy főhőse a tömlöcben Jézussal találkozott, mert, ha a tudományos kutatók legújabb feltételezéseit vesszük alapul, és összevetjük egy testtömegindex táblázattal, akkor cseppet sem volt kövér, mi több az alultáplált kategóriába sorolhatnánk. Mire ő kifejtette, hogy a kövéret úgy értette, puffadt, ami a rendszertelen táplálkozás következménye. És ebben maradtunk. Persze a megváltó testtömegindexe csak afféle small talk volt. Majd félénken átadtam a könyvem, a szokásos, jópofinak szánt felvezető szöveggel. – Itt az újabb hülyegyerek, aki véleményezésre átnyújtja az írását. Legfeljebb az újabb hülyegyerek nagyobb áldozatot hozott a szokásos mértékűnél, mert nem kéziratot tett elé, hanem egy önköltséges, kész könyvet. Meg mellé, mintegy bónusz csomagban, egy kabarét. Nagyon provokatív, és éppen ezért bíztam benne, hogy figyelemfelkeltésre, gondolatébresztésre alkalmas. Kétnyelvű darab, többnyire szerb és részben magyar. Egy kulturális kűvészeti program groteszk fekete humorral ötvözve. Ilyen napirendi pontokkal, mint: magyarverés, turbo-folk énekesnő, könyvégetés. Spiró ugyanis szerbül is tud. Ő udvariasan megköszönte a két irományt, kért egy e-mail címet, mondta, hogy majd jelentkezik. Akkor egy kicsit elszemtelenedtem és megkérdeztem, hogy netán számíthatok rá, hogy úgy harminc napon belül visszajelez. Na, ekkor már csöppnyit morcosan nézett rám, mondta, hogy nagyon elfoglalt. Ez biztos így is van. És ezóta sem írt nekem mailt. Bizonyára az üzenetét ezzel az el nem küldött e-maillel adta át: - A könyved olvashatatlan. Csakhogy itt maradtam kétségek között. Mert lehet, hogy az üzenete mégis inkább csak annyi, hogy: - A könyvedbe bele se olvastam? Spiró Györgyöt sokan támadják politikai nézetei miatt, kevesebben írói kvalitásaiért. Politikai nézeteivel nekem semmi bajom, igazándiból nem is ismerem őket, és hidegen hagynak. Viszont hatalmas írónak tartom. Ő, aki a Csirkefejjel beemelte a magasirodalomba a bazdmegelést, és szerintem jól tette. Merthogy ott van az utcán, emberi gyarlóság, hát akkor miért ne ábrázolná a művészet is? És a Fogsággal, a vaksi Uri csetlőbotló zarándoklatával a Krisztus korabeli Római Birodalom legfontosabb helyszínei között letett az asztalra, mint valaki találóan írta egy irodalommal foglalkozó blogos kommentben, egy ponyvát, ahogy Spiro képzeli a ponyvát. Természetesen nem akarom hozzá mérni magam, sem kvalitásokban, de még csak abban sem, hogy ugyan én is tanulmányoztam a forrásokat a könyvemhez, de távolról se tudtam rá annyi időt szánni, mint ő. De bassza meg a jegesmedve, ha már elfogadtad tőlem az én ponyvámat, miért nem tudtál megereszteni legalább egy kurva e-mailt? Akár azt a kegyetlen egysorost: Olvashatatlan! – Főleg azok után, hogy te magad mondtad, alig várod, hogy jöjjön valaki kívülről. Akkor legalább mondj annyit, bocs fiú, nem te vagy az.

ŠVEJK, A DERÉK ÖNGYILKOS E-MERÉNYLŐ

Mivel továbbra sem kaptam visszajelzéseket, elhatároztam, hogy akkor megpróbálok a szomszéd vár bevonásával média felhajtást keverni. Könyvem nem szerbellenes, „csak” embertelenségellenes. Viszont, ha a szövegkörnyezetből kiragadunk néhány részt, akkor megfelelő körítéssel mindez egy szerbellenes förmedvénnyé csúsztatható. Megírtam egy levelet, egy bizonyos Zoran Ilić nevében, teljesen átlagos szerb név. A levél arról szólt, hogy egy barátja magyar felesége kapott egy könyvet és teljesen sokkolta annak a tartalma. Mert a szerbeket primitív, együgyű véres gyilkosoknak ábrázolják benne, a magyarok bűneiről pedig természetesen szó sem esik. Egy, akár így is értelmezhető részt lefordítattam (annyira azért nem tökéletes a szerbtudásom, letkoráltattam egy egyébként is irodalmi szövegek fordításával is foglalkozó sráccal) majd Zoran Ilićként levontam a végkövetkeztetést, hogy „ezt a könyvet be kellene tiltani.“ Bújtam a neten a szerb szélsőséges honlapokat. „Melléktemékként“ Mindenféle bizarr információhoz jutottam. Például Szerbiában élő zsidók listája, szóval ott is nagy úr a hülyeség, még a zsidózásban is. És küldözgettem az e-maileket. Šta čitaju Mađari? Mit olvasnak a magyarok? Végül az egyik portálra kitették. Ezt követően én is kiírtam a honlapomra a többi provokatív szöveg mellé (mint például II. World War story, 66,6% Holocaust free, ami első pillanatra felháborító, azonban egy picit belegondolva, abból 33,3% is több, mint szörnyű) és jött pár helyeslő, többé-kevésbé véresszájú komment, hogy igenis, ilyenek a magyarok, mit képzelnek stb. Majd becsempésztem egy „vakondot“ a kommentelők közé, Tibort Szabadka mellől (Tibor, pored Subotice) aki udvariasan elkezdte fejtegetni, hogy ő olvasta a könyvet, az nem gyűlöletkeltő, hanem elgondolkodtató, nem szerbellenes és, hogy a vajdasági magyarságot valóban sok szörnyű sérelem érte, sőt a mai napig is bizonyos szempontból másodrendű polgárok, a magyarverésekről nem is beszélve. Eleinte elutasítás volt a részem, majd mivel mindig higgadt és udvarias voltam, például elnézést kértem a gyönge szerbtudásomért, a légből kapott hülyeségekre megbízható internetes forrásokra utaló tényekkel válaszoltam, egyre többen rokonszenvesnek találtak. Például valaki eleinte lefasisztázott, majd utóbb kellemes húsvétet kívánt nekem, amit természetesen viszonoztam. Különösen azok után, hogy odaszokott egy totálisan elfogult, borultelméjű futóbolond, srbin nicken. Úgy képzeljétek el, mint a legvéresebb szájú kurucinfóst, csak éppen szerb színekben. Zsidó világösszeesküvésről, magyar területi követelésekről, 70%-os szerb lélekszámú Szentendréről írogatott. Végül akkorát fordult a kocka, hogy sokan őt küldték el melegebb éghajlatra, nekem (azaz Tibornak Szabadka mellől) viszont az egyik kommentelő nagyon elegánsan megadta a teljesen megérdemelt kegyelemdöfést. Nézeteimmel egyetértett, azonban, mint írta, már a kilencvenes évektől Magyarországon él és a kultúrában dolgozik, viszont ezt a Nolik Antal nevű írót senki sem ismeri. Hát így ért véget az én antireklám céljából indított felhajtáskeltésem. Mintha a terroristák, ahelyett, hogy az Ikertornyoknak repültek volna, inkább a World Trade Center ablakait mosták volna le önkéntesként, mintegy az iszlám-USA megbékélés jegyében. Paradox módon azt értem el egy kis közösségben, amit a könyvemmel szerettem volna nagyobb körben, de ha úgy tetszik, már ezért megérte. (Sajnos az anyagot kommentek nélkül archiválták, de a törzsszöveg az archívumukban még megtalálható, ha valaki rágooglizva nem találja és érdeklik a részletek, segítek neki.).

A CSUKLYÁS PONYVAÍRÓ

Ezzel párhuzamosan, mivel a honlapomra már kihelyeztem azt az újabb sokkolónak ható csali szöveget, felépítettem egy, ha úgy tetszik ördögi, ha akarom ügyes médiahúzásnak tűnő, vagy szánalmasan gyerekes koncepciót, miszerint mivel Szerbiában üldöznek, kénytelen vagyok bármilyen közszereplést csak csuklyában vállalni. Megszereztem Fábry Sándor telefax számát, és az alábbi faxot küldtem neki:

Tárgy: Csuklyás ponyvaíró és Malina Hedvig

megverésének eltáncolása az Esti Showderben

Tisztelt Fábry Úr!

Elkövettem egy regényt. Don-kanyar sztori sok áthallással a mába (Pl. Critical mass és Szalacsi inside). A mű üzenetével ellentmondana bármilyen állami/alapítványi/pályázati pénz kuncsorgás.

Viszont nullkilométeres ponyvaíróként szembesültem azzal, hogy kis hazánkban nehéz a dolga a hozzám hasonlóan ritka állatfajnak, amelynek kifejlett hím példányai a saját f@rkukkal (értsd. saját finanszírozásban) verik a csalánt. Sajnos pénztárcám nem demjánnyi és nem vagyok „Kepes” agyonszoláriumozott és photosopozott portrémmal gigaposzteren pl. „Patt az olvasóknak.” szlogennel hirdetni a művemet. Ezért nagyot tolna a talicskámon, ha felléphetnék az Ön műsorában. Különös tekintettel arra, hogy egy olyan szomorú jelenségre szeretném felhívni a figyelmet a könyvemmel, ami meggyőződésem, hogy Önt is elkeseríti.

A szinte teljesen lineáris, ám meglehetősen anakronisztikus, olykor trágár és alpári történet három pozitív hősének egyike egy munkaszolgálatos zsidó srác, míg a másik egy idealista, a történelmi Magyarország revíziójában reménykedő fiatal katonatiszt, a harmadik hős, családi kötelékeim okán a szívemhez legközelebb álló, pedig egy Délvidékről sorozott honvéd.

A tizenkét fejezetes regényt elsősorban a tizenegyedik fejezet (mondhatni tizenegyes, penál, avagy büntető) miatt írtam meg, amelyben az 1944-45-ös délvidéki magyar mészárlások áldozatairól, illetve napjaink magyarveréseinek kárvallottjairól emlékezek meg.

A regény ennek ellenére(?) politikailag meglepően korrekt. Pl. az anakronisztikus sztoriban kap benne hideget-meleget a jelenlegi hazai párt elit mindkét, de inkább mindhárom oldala. Emellett a regény nem szerbellenes, „csupán” embertelenség ellenes. Mégis a szövegkörnyezetből kiragadott idézetekkel egyesek elérték, hogy annak tűnjön (gondolom nem lepődik meg azon, hogy ahhoz már nem vették a fáradtságot, hogy netán elolvassák, vagy lefordítsák az egészet). E miatt a déli szomszédos államból és annak „államalkotó népétől” sajnos olyan e-maileket is kapok, amikről nem szívesen beszélnék, többek között ezért is szeretném inkognitómat megőrizni.

Elképzelésem, hogy én csuklyában (valójában fejzsákkal, de ez részletkérdés) lépnék fel a műsorában, amelyre, ha a honlapomat megtekinti (nolikantal.com), a google catull betűtípusával és piros-fehér-zöl-f-p színekkel „Nolik” felirat lenne felhímezve. (szerintem már az előzetesben is meghökkentően mókásan hatna, ahogy a csuklyás fejemet sminkelik).

Ugyan a tárgyhoz földrajzilag nem kötődik Malina Hedvig megverése, viszont a tartalomhoz sajnos igen. A regény népszerűsítése érdekében, valamint a magyarverésekre és a délvidéki magyar mészárlásra történő figyelemfelhívás okán írtam egy kabarét, amiben Malina Hedvig megverésére is kitérek (a kabaré kétnyelvű, a párbeszédek túlnyomórészt szerbül folynak, jelenetek: magyarverés, könyvégetés, turbo-folk énekesnő stb. ).

Az Ön műsorában rajtam kívül három táncos is fellépne. Két fiatal férfi, akik SS, Hitler-jugend, skinhead viseletek elegyére utaló jelmezbe lennének beöltözve és: „Carl Zeiss Rummenigge (hogz mi;rt nem Carl Heinz, az a regényből kitűnik), Joachim van Ribbentropp! Carl Zeiss Rummenigge, Joachim van Ribbentropp! Ein, zwei Polizei, drei, für Brigadier! Ein Volk, ein Führer! Aha, aha, aha, da,da,da” szövegre komponált techno zenére masíroznának be.

Ezt követően a lány fején egy lepukkadt orosz muzsik jelmezben térdepelve araszolna be a színpadra, a nyakába egy meglehetősen kezdetlegesen megbuherált Megváltó Úrjézust ábrázoló ikon lógna egy zsinegen, amelyen a názáreti arcát a grúziai goriiéra retusálták.

Az Internacionálé és az Amuri partizánok, valamint egyéb jó kommunista harcos, szovjet szívet motiváló mozgalmi dalok dallamára orosz egyházi énekekből és fordítva, szent gregoriánusok melódiáira kommunista indulókból összemixelt zenére vonulna be.

Majd a lány levetné jelmezét. Vékony, hosszú, egyenes szőke hajú táncoslány fehér nadrágban és fehér trikóban. A trikóját egy nagy málna díszíti. Ezt követően eltáncolják, hogy a két szkinhed megveri.

Természetesen megértem, ha mielőtt mindehhez a nevét adná, el szeretné olvasni a könyvet. A honlapomon megrendelheti, illetve a Booklinon és egyéb online áruházakban is kapható, valamint „offline” a Fehér ló fia könyvesboltban és a Kráterben (Rákóczi úti Wass Albert ellátó vállalat:-) és Vajdaságban is kapható. Nemsoká az Alexandrán kívül (online ott is) elvileg az összes jelentősebb hazai könyvesboltban is megvásárolható lesz, viszont megtisztelne, ha elfogadna tőlem egy tiszteletpéldányt.

Bízom benne, hogy tervem felkeltette érdeklődését, kérem ez esetben szíveskedjék ………………………………………………………………………………………………………………………(kapcsolatfelvételre vonatkozó rész)

Köszönöm, hogy elolvasta levelemet és amennyiben bármilyen okból mégsem tud/nem akar/nem mer velem együttműködi, megköszönném, hogy azt akár egy nagyon rövid negatív válaszban jelezné.

Budapest, 2009. február 11.

És legnagyobb meglepetésemre villámgyorsan jelentkezett. Nagyon udvarias volt, rokonszenvesnek találta az ötletemet, csak udvariasan hárított, mondta, hogy az ő műsorukban sajnos erre nincs lehetőség, viszont egy tiszteletpéldányt szívesen elfogadna. Én is udvariasan megköszöntem részéről a gesztust, meg, hogy visszajelzett, mondta ezt mindenkivel megteszi, majd abban maradtunk, hogy még aznap küldök neki egy példányt és a magánvéleménye érdekelne a könyvről.

Eltelt 2-3 hét visszajelzés nélkül. Írtam neki egy udvarias SMS-t, amire választ nem kaptam, majd még egyet egy hét múlva, ismét válasz nélkül maradtam, majd a rákövetkező héten felhívtam. Ő idegesen pusztán annyit mondott,hogy már megmondta, a projektben nem kíván részt venni. Mondtam ezt nekem korábban is világos volt, csupán mint magánember, mit gondol a könyvről, ez volt a kérdésem. Ekkor ridegen megismételte, hogy a projekt nem érdekli, jó napot kívánok, majd vége. Ismét nem tudtam meg, hogy ez vajon azt jelenti-e, hogy a könyvet tartja rossznak, avagy bele se olvasott, netán még a látszatát sem szeretné kelteni annak, hogy bármit, úgymond a „médiaszerződésén” kívül, magánemberként véleményezne, holott amennyit tudunk róla, ez meglehetősen kizárt.

Spiróhoz hasonlóan dühös voltam rá. Tiszteletpéldányt ő kért, ugyan én ajánlottam fel, az részemről nem kegygyakorlás, hiszen gyorsan postáztam, sok-kis költség és munka is összeadódik, ő pedig egy nyamvadt szót nem tud róla mondani?! Ha nem tetszett neki, akkor pont ő az, akitől cseppet se lenne furcsa, ha a pofámba vágná: öcskös, 20 oldalig se jutottam benne, úgy szar ahogy van!. Már ezzel is beljebb lennék. Így viszont nem kizárt, hogy a küldemény felbontatlanul landolt a kukában.

Dühömben gyermeteg bosszúhoz folyamodtam, blogomon írtam egy pamflettet, amelyben Péderke a Másik Hivatal meleg aktivista újságírója készít vele egy interjút: Fábry Sándor leköcsögözi Péderkét és viszont címmel. Az a nem túl jelentős számú olvasó, aki elolvasta, vagy röhögött az egészen, vagy nem, mindenesetre Fábry Sándor minden bizonnyal túléli ezt az attakot. Ismét a megbántott civil kicsinyessége uralkodott el fölöttem. Megértem, hogy egy médiasztárt ezernyi barom bombázza mindenféle pihentagyú ötlettel, de ha már valaki ennyit szöszöl a részletekkel, legalább egy érdemi válaszra szerintem méltó lenne.

A WEBKETTES MOCSARÁBAN

Egyre többet nyomultam, különféle blogokon véleményezgettem, saját blogomon írogattam a bürokratikus hivatalnokokról szóló abszurd paródiákat minden munkanapon, ami rengeteg energiámat felemésztette. Paradox módon a blogomon is összeverbuválódott egy összetartó, kedves kis közösség, de a könyvemet ennek ellenére szinte senki sem rendelte meg. A meredek árukapcsolás nem igazán vonzotta a jónépet. Blogomat nyárra felfüggesztettem, a régi részekből állítottam be afféle best off összefoglalót. Más blogokon sok-sok kommentet írtam, ahol eleinte támadtak, mert én is provokáltam, majd egyre inkább megértőbbé váltak, már aki elolvasta a további véleményemet és én is szelídültem, hiszen láttam, hogy az én kis minipartizánakcióim gyakorlatilag visszhang nélkül maradnak. Kevésbé látogatott blogokat is kezdtem olvasgatni, némelyik valóságos igazgyöngy az internet mélyéről, szaktudásról, jó ízlésről tesz tanúbizonyságot. Odáig sajnos nem tudtam eljutni, hogy bárki is recenziót írjon a könyvemről. Ugyan provokáltam, de az unalmaskodást senkinél se vittem túlzásba, ha nem hát nem alapon. Egyre több időt töltöttem netezéssel. Emiatt a családfenntartó, normális munkám elvégzéséhez egyre tovább kellett benn maradnom, a családomat hanyagoltam, szóval valahol a net vált a heroinommá. Utólag, talán jobb lett volna, ha nincs az a néhány ember se, akiknek a könyvem letehetetlennek minősült, és aminek a leginkább örültem, hogy nem csupán „könnyed nyári olvasmányként” tetszett a művem (már amennyire egyáltalán beszélhetnénk ilyesmiről a téma miatt) mert akkor talán már előbb feladom az értelmetlen harcot.

A MAGYAR CIVIL

Hát nagyjából ez az én történetem. Dilettáns civilként akartam elérni valamit, kínosan ügyeltem arra, hogy közpénz ne tapadjon a kezemhez, ne hízelegjem be magam sehová se, inkább provokáltam és a gondolatfelkavaró botrány erejében bíztam. Lehetőségeimhez képest elég komoly áldozatot hoztam, de a szükséges médiafelületet soha sem kaptam meg. Kíváncsiak voltatok, hogy néz ki András? Úgy mint tudathasadásos többi énje, „András” és Antal, mint a halálra vágyó filmbéli Angol beteg, aki történetesen magyar. Valódi arcom felfedésére nem vágyom, mert a gondolataimat szeretném megismertetni és nem az arcomat. Lehet, hogy egy tehetségtelen ripacs, szánalmas dilettáns sorsa pusztán az enyém? Akire a globalizált világunk bármely pontján hasonló sors várna? Nem tudom. Lehet, hogy ha a könyvem bármiféle értéket képviselne, akkor annak már nagyobb körben felszínre kellett volna törnie? Nem tudom. A tű önerőből előbukkanhat a szénakazalból? Passz. Valahol a fordítottja vagyok annak, mint aki szelet vet, és vihart akar. Viharos botrányokra törekszem, ugyan pusztán attól vezérelve, hogy ne a más zsebében turkálva elmondjam, amit szeretnék, ehelyett mindig szelíd szellő lesz a vége. Lehet, hogy sokan azt mondjátok, hülyegyerek, ezért mit izmoztál annyit? Megmondom én neked, hogy nincs írói vénád, mint mások itt a kommentelők között már ki is mondták. Viszont többen meg azt kérdezték, hol lehet még irománya ennek a pasinak?

És mivel recenziót, vagy riportot senki sem írt rólam, hát a magam elmebeteg tudathasadásos módján megtettem én saját magam. Képzelt riporteremül Murcit, egy kedves kópét, a magas irodalomból valóban kiművelt koponyát választottam. Akit személyesen nem ismerek, eleinte őt is irritáltam, majd valamilyen baráti blogeriális kapcsolat alakult ki köztük. Neki a könyvem nem igazán tetszett bevallom férfiasan (Zsófi, most röhöghetsz, én meg a férfiasság).

A giccshatáron táncoló; képzelt riport Nolik Antallal, egy egykönyves, önköltséges ponyvaíróval

Fiktív Murci: Őszintén, elég ambivalens a véleményem rólad. Egyrészt itt ez a hmm, hogy is mondjam, szóval szerintem távolról se remekmű Lefagyasztott hadsereg című regényed, ami különösen első olvasatra nem nyűgözött le, egy lektűrnek meg nem szokás második esélyt adni, másrészt a kezdeti agresszív, magamutogató internetes nyomulásod, ami átváltott egy olykor sziporkázóan humoros, szerethető figura egész pályás internetes letámadásává. Na, erre varrjál gombot és bízom benne, hogy nem fogsz leszájkaratézni, mint tenné azt Csernus földid.

Nolik Antal: [jámbor félmosollyal] No para, don’t fos, nem kenyerem a szakújságírók lemajogerizése. Mivel két kérdést is kaptam, akkor úgy teszek, mintha flancos kommunikációs tréningeken pallérozódtam volna és először a másodikra válaszolok. Az internetes kampány afféle „szegény ember vízzel” főz jellegű kényszerpálya. Elsősorban tömegterméknek szánt könyvet írtam, aminek az aktuális áthallások miatt a szavatossági ideje cca. 7-8 év (talán meglepő, de nem vagyok egy Dosztojevszkij szerű tartós fogyasztási cikk) és fontos célkitűzés volt számomra, hogy az iromány vegytiszta piaci körülmények között működjön. Ha az olvasóknak nem kell, akkor óhatatlanul a lassú feledés halálára ítéltetett. Mivel koránt sem vagyok gazdag ember, és mint mondottam, mindenféle, nem közvetlen olvasói finanszírozást, állami-, alapítványi-, pályázati stb. támogatás utáni kuncsorgást kizártam, maradt az internet ingyenes szférájában a hiperaktivitás. Arról, hogy leegyszerűsítve, szerinted szar a könyvem, de jó a többi netes nyomulásom, egy picit a Max című film jut eszembe. Úgy érzem magam, mint az ifjú Adolf Hitler, akinek legfőbb vágya, hogy mint festőművészt értékelje Max, a műértő mecénás, akihez dörgölőzik, ő viszont kerek-perec Hitler képébe vágja, hogy mint festő csapnivaló, viszont a tömegeket valamiféle militáns rendszerben mozgató, különböző korok szimbólumrendszerét átvevő performance terveiben kifejezetten lát fantáziát.

F.M.: [nevetve] Van benne valami, azzal, hogy a diktátor csíráját nem nagyon nézem ki belőled. Legfeljebb, mint a diktátort alakító Chaplin. Akkor maradjunk annyiban, hogy a könyvről később beszélünk, mesélj a netes „partizánkodásodról”.

N.A.: Hát, az internetet se mézeskalácsból készült díszburkolattal rakták le. „Kampányom” legelején, ami kb. abban merült ki, hogy az egyik legnépszerűbb magyar nyelvű portálon, ami mellesleg a szellemiségében számomra roppant rokonszenves, afféle progresszív-, ironikus és gyakran önironikus, bulvár jellegű Index fórumaira küldözgettem kommenteket, hogy nézzenek már rá a honlapomra.

F.M.: És, csőstől tódult a nép a honlapodra, mint zarándokok a csíksomlyói búcsúra?

N.A.: Muhaha, jó a humorodJ. Nem, mert a zIndex, mintha csak egy bazinagy szőröslábú olháh szekust uszított volna rám 1979-ből, kimoderált.

F.M.: Egy marék SPAM miatt?

N.A.: Pontosan. Ez a fiatal, széleskörűen alkalmazva gyakorlatilag alig 10 éves, eredendően az ingyenességet és az önzetlen közösségi szellemet hirdető médium eljutott odáig, hogy „sajnálattal értesítünk, de meg kell, hogy tegyük bla-bla-bla… – indok: tiltott reklámozás” felvezetésű szöveggel például kimoderáltak a HUSZ [ Hölgyek, urak, szex - a szerk.] egyik lábfétis fórumáról, mert ajánlottam a honlapomat/könyvemet. „kevéske lábfétis light- de annál több lábjegyzet inside” szöveggel. Mintha Krisztus megfeszítése után tíz évre már javában zajlott volna az inkvizíció. De hát ez van, mint mindenütt, ebben is első az üzlet. Azért remélem az egész internet és az internetto/index még ma is élő és viruló korai gurujai, Vint Cert, Nyirő András, Uj Péter, olykor forgolódnak az ágyukban.

F.M.: Majdnem el is nevettem magam. Csak ne jönnél folyton ezzel a félműveltségedet csillogtató, trendinek csomagolt, mérsékelten polgárpukkasztó, zömében bibliai párhuzamaiddal. Mintha az agglomerációba vittem volna mint sofőr sörözni Győrfy Miklóst, Szily Lászlót és Zoltay Gusztávot és ők már a negyedik túra sör után brillíroznának elsősorban a saját faszukat szopva, hogy: „milyen kibaszottul művelt és éleseszű vagyok & egyben korszerű”, nekem meg mindehhez színjózanon kellene áhítattal bólogatnom.

N.A.: Nézd, szerintem a hiba a te készülékedben van. Nem vagy célközönség, és ½-re ne érts, nem pusztán azért, mert én annyira patikamérlegen adagolnám, hogy a célközönségemnek mit írok és mit nem, hanem azért is, mert jóval olvasottabb vagy nálam, különösen „szépirodalmászatilag” ami neked triviális, az egy mezei egydiplomásnak-, vagy még annak se, esetleg a megvilágosodás élményével járó tutifrankó párhuzam. Lehet, hogy Coelho is így működik? Nem tudom és nem is akarom divatfikázni, mert semmit sem olvastam tőle, így meg nem lenne fair, csak vegytiszta sznobizmus.

F.M.: Antisznobizmus? Lehet, hogy ez a kulcsszó hozzád? Gyűlölöd a sznob kultúrelitet és egyben irigyled őket, mert te a büdös életbe nem tartozhatsz közéjük?

N.A.: Passz, még sem analizálhatom magam. Amit vállaltan gyűlölök, hogy kevés kivétellel (mint pl. te) teljesen közönyösek művemmel és munkásságommal kapcsolatban. Amit csinálok, lehet, hogy szar (annak ellenére, hogy mezei olvasói pozitív visszajelzésben már azért hál’ istennek részesültem) de egy fél opinion leader még csak arra sem méltat, hogy visszajelezzen. És itt olyan emberekről is beszélek, akikkel korábban esetleg mint sima mezei olvasó vs szerkesztő váltottam pár levelet, vagy akár az én anyagomat is felhasználták. És se kép se hang udvarias e-mailjeimre választ sem kaptam.

F.M.: Nézd, ezek óránként tucatnyi hozzád hasonló hülyegyerektől kapják az e-maileket.

N.A.: Lehet, de hány hülyegyereket ismersz, aki könyvet írt (akár ponyvát, akár más) saját kiadásban, korrektort, tördelőt, szerkesztőt is saját zsebre fizetett és nem ifj. Demján Sándornak, v. más milliárdos csemetének hívják? Közhelyszámban sírunk arról, hogy nem törődünk a tehetségeinkkel. Hozzájuk képest a magamfajta önköltséges dilettánsokkal viszont úgy bánnak, mint egy rühes kutyával. Minél távolabb tőlem és észre se akarnak venni, csak az olykor túltenyésztett pedigrés ölebeiket babusgatják.

F.M.: Hát, nem sokat, talán Uhrin Benedek és te.

N.A.: Na látod, te is eljutottál a Mesterig. Csak azzal a különbséggel, hogy UB 80 szinte minden interjújában kihangsúlyozza, hogy ő anno a vonaton utazó, poggyászát sorban elveszítő, fiatalemberes kabarétréfájával megkereste Romhányi Józsefet, aki nem csak elolvasta a nyilván akkor is „uhrini magasságokon” álló művet, hanem érdemi tanácsokat is adott. Jó, más világ volt. Nem kizárt, hogy Romhányi is simán letagadtatta volna magát, csak attól parázott, hogy kap egy ejnye-bejnyét: „Romhányi elvtárs, kaptam egy raktáros dolgozótól egy levelet, miszerint Önt felkereste és Ön nem foglalkozott az írásával. Romhányi elvtárs, a lelkes, képzetlen- ám önkéntes munkás –szerzőket pártkötelességünk istápolni!” De az is lehet, hogy ha már valaki veszi a fáradtságot és megkeresi, akkor magától értetődő, hogy segít. És én ezzel nem találkoztam, persze, lehet, hogy Uhrin simulékonyabb, netán unalmasabban nyakrajáró volt?

F.M.: Ez az uhrinozás nálad több mint egy, hmm bocsáss meg, lejárt szavatosságú polgárpukkasztás-kísérlet?

N.A.: Annyira, hogy én ezt nem is igazán szánom polgárpukkasztásnak. Miután fingós teniszező lánykákról írt a Bolgár, már nem is nagyon pukkad a polgár, elnézést a szánalmas kis szóviccért. Szóval Uhrin Benedekben nem akarjuk észrevenni, hogy a zenebohócon túl is leledzik benne valami. Meg merem kockáztatni, hogy a kevés jó punk egyike. Mert mit is csinált? A hazai mainstream pop ellen ment minden egyes porcikájával és teljesen mindegy, hogy tudatosan, avagy csak így sikerültek a dolgai. Fiatal, szexi, deviáns figura helyett idős, templomba járó, józan életű. Ugyan csak két számos előadó, ami azért lássuk be, így egy évtized távlatából, nem kis teljesítmény. Varga Miklóstól a Vén Európán kívül mi jut eszünkbe? Vagy más műfajból: Ottliktól Az iskola a határon-t és Kertésztől a Sorstalanságot leszámítva (a filosz ínyenceken kívül) mit ismerünk? Ráadásul a Sex Pistols két örökzöldjével, a God save the Queen-nel és az Ellye the elephant-al összevetve, mind a Rebeka, mind a Kispatak eredeti alkotás, míg a Pistols az elefántos gyermekdalt pusztán feldolgozta. A kispatak szerintem a magyar popszövegek közül az egyik legszebb önvallomás. Beleborzongok, amikor a sanyarú sorsú, a nőkben korán csalódott, szellemi fogyatékos fiát egyedül nevelő, előadóművészi pályáról álmodozó szerző a házuk alatt csendesen csordogáló, majd meglassuló (v.ö. idős kor, és milyen meghatóan gyönyörű szó a „meglassult”!) kispatakról egy az egyben kijelenti a szám végén, hogy: „én vagyok a kispatak!” Megmondom picit hiányérzetem támadt, hogy a Megasztárban valamelyik ilyesmire fogékonyabb, kreatív és cseppet sem harsány fiatal szerző/előadó, pl Gál Csaba- Boogie, nem dolgozta fel a Kispatakot. És, ami a legfontosabb, sem Uhrin Benedek, sem egy másik közismert, megvetet és lesajnált, szórakoztatóipari pária, özvegy Forgács Rezsőné Fehér Anettka kezéhez nem tapad közpénz. Anettka zsebében talán akkor landolt utoljára adóforint, amikor főiskolásként megkapta az utolsó havi ösztöndíját.

F.M.: Huhh, hát beszélőkéd az látom van, és olykor az indulatoknak sem vagy híján. Az interjú első részét sajnos most be kell fejeznünk. A következő részben remélem választ kapunk arra, hogy mit jelent számodra a kisebbségi tudat, a „vajdaságiság” illetve az áttelepülés az anyaországba fiatal felnőttként. Miért feszegetitek ti vajdasági magyarok olyan gyakran a határokat? Mi ez a túllihegett polgárpukkasztás? Új Symposion, néhai Bada Dada, dr. Máriás stb. Valamint az agresszív trágárság? Ha a csernusföldi magyarok mind-mind olyan bazdmegelő übermacsók, akkor miért vagytok olyan jámbor-lojális, magyarverésre első osztályú alanyai az ottani többségi nemzetnek? Kik és miért akarnak betiltani Szerbiában? Miért tartod kisebbségi tudatod mellett a kívülállóságot, a kisember pártiságot, a „bétaságot” megírásra érdemesnek? A tengernyi lekurvázás ellenére miért érzel magadhoz közelinek egyes feminista irányzatokat? Mik a további terveid? A hozott szalonnával-hoz hasonló apróhirdetés gyűjteményt az egykori Jugoszlávia területéről pusztán azért szeretnéd elkészíteni, mert azt legalább nem kell megírni? Hogy érted azt, hogy Svejk a világ negyedik legerősebb hadseregében címmel egy fél regényt írnál sorkatona emlékeidről, míg a könyv másik felét egy veled egy időben az iraki hadseregben szolgáló, lehetőleg kisebbségi, például kurd, vagy akkor másodvonalbelinek számító pl. síita szerző írná meg Naszreddin Hodzsa a világ negyedik legerősebb hadseregében címmel?

KEGYES HALÁL

És eztán fajultam idáig. Egy bomlott elméjű tehetségtelen kókler hattyúdalához. Adtam magamnak egy utolsó esélyt. Közepesen (vagy tán annál is súlyosabb?) internetfüggőségem és önmagamat bármilyen szempontból írónak képzelésének lezárásául. Ezzel a hosszú, kusza szerkesztetlen poszttal búcsúzom. Most már nyilván senki sem hisz nekem, de sokadjára ugrottam neki mai irományomnak. Egy nem író is kerülhet írói válságba. Elnézést, ha bűneim miatt „munkám” kusza, mint borult Elméjű Kádár János utolsó beszéde. Viszont némi értelme talán volt a jóízlés határát nyilvánvalóan páros lábbal tipró alakításomnak. A ti emberi és szakmai diskurzusotok. Megszólalt itt a kitalált Andriséhoz hasonló sorsúakkal foglalkozók és így vagy úgy, az érintettek közül jónéhány, és talán amit a könyvemről mondtam az is felkeltette valakinek az érdeklődését. Elgondolkodik az összefüggéseken, még ha a könyvem kézbevételére nem is vetemedik. És valahol én is kaptam. Talán egy megerősítést, hogy most kellene abbahagyni és a saját életemet mielőbb rendbe tenni. Hiú ábrándokat nem kergetni, az internettől amennyire lehet elszakadni és még egy részleges belső lobotómiát is lebonyolítani, a gyermeteg álmodozással fölhagyni és fölöslegesen, szervezetlen egyszemélyes civilként többé semmire sem áldozni, a saját családommal sokkal többet foglalkozni és mint egy valakinek ígértem, miután rendbe tettem a dolgaim, jelentkezni fogok, mert ha több nem is, de heti 1-2 óra segítés olyan embereknek, akik tényleg rászorulnak, talán az én beteg lelkemet is megnyugtatja. És akiknek igértem, a jelszót éjfélig megküldöm, hátha valamit ér e honlap. És most nyilván kapok hideget és még hidegebbet. Bizonyára sokan legszívesebben egy IFA féltengellyel vernék szét a barom fejemet, hogy a családommal való törődés helyett miért foglalkoztam ennyi eszement baromsággal „érett” felnőtt fejjel. Mások pedig nyilván azon csodálkoztak, ha mindebbe ennyi energiát feccoltam, miért nem csináltam profibban? Lehet, hogy valaki majd a magyar médián vihog kárörömmel, hogyan tudta megvezetni őket egy ilyen egyszemélyes kispályás kókler? Ez már végképp nem az én asztalom. Örüljünk, most Barabás veszett oda. De az vesse rám az első követ, akit ha nem is ennyire, de sohasem ragadták el az álmai és nem képzelt magáról többet, mint ami. A könyvet szánalomból senki se vegye meg (biztos jön pár komment, hogy nyugodj meg, tényleg senki nem veszi meg:-) Ha valaki mégis arra vetemedik, majd végigolvassa és nem tetszik neki, ígérem, visszavásárlom, de kikérdezem ám, hogy nem kamuzik-e? Nyugodjatok meg, igazándiból senki sem fog meghalni, csak Andrist, „Andrist” Antalt, a három képzelt figurát meg a több netes alteregomat igyekszem magamból kiirtani. Mert ami nektek csak egy könyv, nekik az élet.

Üdvözlettel:

Nolik Antal

Jegyzőkönyvezett nemíró

HOGYAN VÁLIK EGY ÁTLAGEMBERBŐL MÉDIAHEKKER?

Nolik Antal vagyok. Hobbiíró. Egykötetes önköltséges ponyvaíró. Nem író, ami lentebb egyértelművé válik. Üdvözlöm az egybegyűlteket. Andrisé, majd „Andrisé” után, íme az én történetem:

Családi indíttatásból régesrég foglalkoztatott egy téma. Nagyapám története. A másik nagyapáé. Nem csupán egy újabb Don-kanyar történet, hanem két tragédia összefonódása, a  máig feldolgozatlan és  csak részben elismert vajdasági genocídiumhoz vezető történet. És nem az önmagukban is szörnyű tragédiák fokozása a célom, de e sztoriból nem maradhat ki egy harmadik sem, a sokak szerint lerágott csont, ám mégis megkerülhetetlen holokauszt történet.

Könyvem három különböző társadalmi hátterű, huszonéves főhősének történetét meséli el.

 Egy filosz zsidó munkaszolgálatos srác, aki meglehetősen burkoltan, de valamilyen szinten egy ismert ember alteregója, egy idealista fiatal tiszt és egy délvidéki parasztgyerekből verbuvált honvéd egymásba futó párhuzamos sztoriját írtam meg.

 És ez volt eddigi, teljesen átlagos életem legnagyobb kalandja. Bújtam a netet, faltam a könyveket, egyéb nyomtatott háttéranyagot, dokumentumfilmeket. Nem szélsőséges iratokat, a könyvemben fellistáztam a forrásokat. Sőt, mivel végig képekben gondolkodtam, hát dilettáns módon a forgatókönyvírásról is olvasgattam. Így a 12, részben egymásba nyíló fejezetekből álló regény, könnyen átalakítható egy 8+1 szekvenciákból álló klasszikus történetmesélésű közönségfilmmé. Hiszen egy ponyvától már csak egy film fogadható be könnyebben.

 Mivel hozzám a vajdasági magyar szál áll legközelebb, az 1944-45-ös délvidéki mészárlások valahol az egész mű katarzisa.

 A könyv megírásánál az olvasmányosságra törekvés elsődleges szempontjaim egyike volt. Erősen képies, sok benne az áthallás a mába, meglehetősen anakronisztikus, ide-oda kiforgatott idézetekkel, aminek a fő célja nem is a fogyaszthatóság növelése, hanem a párhuzamok felfedése. Szerintem sok minden ma is pontosan úgy működik, mintha az 1940-es években járnánk. Emellett meggyőződésem, ugyanis, hogy a korabeli feldolgozatlan délvidéki mészárlások összefüggenek napjaink vajdasági magyarveréseivel is. A könyv szellemisége ugyanakkor politikailag meglepően (?) korrekt. Nem „magyarkodós” a mindenkori kisember nézőpontját tükrözi, korra, fajra, nemre, felekezetre tekintet nélkül.

 Vannak benne szalacsizmusok, Ponyvaregény idézetek, és természetesen hiteles, kortársak szájából elhangzó mondatok, amelyek olykor meghökkentően modernek, szinte mainak tűnnek. Mind a szereplők, mind a narrátor indulataikat gyakran nyomdafestéket nem tűrő kifejezések tarkítják. Kegyetlen, tragikus és véres, mert a fikció ellenére a történelmi keretet igyekeztem hitelesen ábrázolni. A sztori érdekében persze olykor csaltam, de nem elképesztően történelmietlen elemekkel.

Ugyanakkor szerelmi szál és (olykor) fekete humor természetesen szerepel a könyvben és a kedvező visszajelzések közül is az efféle „sírva-nevetve-egyszuszra olvastam ki” ami talán a legjobban esett.  

Sajnos a valóság a fikciónál gyakran kegyetlenebb és véresebb, aki mélyebben szeretné beleásni magát a témába,  íme egy lehetőség:

 Ennyit a könyvről. Ami nem nagyon fogyogat. Lehet, hogy ennek a magyarázata pofonegyszerű. Nem elég jó a könyv?  Nem kizárt. Nem magas irodalom, ilyet soha nem is állítottam. (persze attól miért kellene olyan jól fogynia?:-)). A legnagyobb siker számomra az volt, ami valahol nyilván közhelyszámba megy, a könyv édesanyámnak nagyon tetszett. És ettől féltem a legjobban. Mert azzal a nagyapával ő maga életében egyetlen egyszer találkozott. Fél éves korában, így emlékei sincsenek. A könyvben csúsztattam, néhány  adatot módosítottam, mert valahol talán el is akartam távolítani, és gondolom, mondanom sem kell, hogy Nolik Antal nem az igazi nevem.  Mivel nem vagyok író, anyukám is ugyan kérdezősködött néha az ismeretlen szerzőről, de amíg el nem olvasta, bármilyen hihetetlenül is hangzik, nem fedtem fel magam. 

Ha már foglalkoztunk Andrisokkal és Andriskákkal, az utolsó testileg, lelkileg ugyan megnyomorítottan hazatértünk viszont, mint tudjuk Andris bácsi volt.       

Szóval ott árválkodik a kis könyvem a könyvesboltok alsó polcain gerincre vágva, a nyolcvanezer címszó között, amennyi pl. a piacvezető könyváruház kínálatában szerepel. Tű a szénakazalban. Bementem megnézni az egyik „könyvmammutba” negyed órát kerestük az eladónővel.   Ráadásul nem is túl szép a hátoldala miatt, zsúfoltra sikerült a fülszöveg. Ugyan nem kereskedelmi szempontból, de szerettem volna ha karácsonyig elkészül, ami megtörtént. Viszont mint minden könyv, ha nem jut el az olvasókig, enyészetre ítéltetett. Ha az összes példány értékesítésre kerül, akkor is némi ráfizetéssel zárom magánakcióm, tehát nem ez a lényeg. Viszont záros anyagi lehetőségeim ellenére, szinte megszállottként kezdtem keresni a népszerűsítési lehetőségeket és már kezdtem egyre mélyebbre süllyedni a különféle trükkök és csavarok mocsarába, szemem előtt az üzenet továbbvitele lebegett és az, hogy elvből, egyetlen fillér, bárminemű támogatás nélkül akartam kiadni a könyvet. Amit tudtam a „hagyományos” promóció érdekében megtettem, e-mailezgettem rengeteg kultúrközeli helyre, hogy hátha, de válaszokat nem kaptam, túlságosan rámenősködni meg nem akartam. Ha minden galád tettem után mégis valami adminisztratív hiba folytán megnyílna előttem a menyek országa, akkor Szent Péter kérdésére, hogy: -Fiam, ennyi sutyerák svindli után mondj valami jót is magadról? Mire legfeljebb csak annyit tudnék kinyögni: - Nem nyaltam a befolyásosok seggét.

Ezek után, gondolom megcsóválná hosszú ősz szakállát, majd visszakérdezne: - Honnan is jöttél fiam?

- Magyarországról.

- Hát, akkor nem is csodálkozom, hogy ilyen fiatalon idekerültél.

ETIKÁTLAN BLOGOLÁSSAL AZ ETIKUS PONYVAÍRÁSÉRT

Legalábbis én arra gondoltam. Készíttettem egy provokatív honlapot. Egyszerűnek tűnik, meglehetősen durva a szimbólumvilága, mégis elgondolkodtató. Ha nemzeti színűek a betűk, akkor miért pont a Google catull betűtípusát választottam, és mit keres ott egy felfércelt Dávid-csillag hűlt helye? Valamint néhány nagyon szabadszájú rövidke szösszenetet is felhelyeztem rá, a regényrészletek mellé. Majd elkezdtem spamolni. Olyan kisipari módszerekkel, jópofának szánt érdemi kommenteket írogattam, viszont rövid időn belül elértem, hogy viszonylag széles körben közutálatra tettem szert. Na meg a kapitalizmus törvényei alapján a maga automatizmusával ki is rostált a rendszer. Jöttek a moderátori szabványlevelek: „sajnálattal értesítjük blablaba.” Én eleinte még totális szélmalomharcot folytatva vitriolosnak vélt válaszlevelekkel bombáztam a gépet: „Például: mélységesen bánom, hogy a hatalmas www.nolikantal.com birodalom a parányi index.hu érdekeit sérti…” Párhuzamosan természetesen megküldtem a könyvet online formában is pár honi netes tótumfaktumnak, de semmiféle visszajelzést nem kaptam. Az üdítő kivétel Tóta W. Árpád (indexes megmondóember) volt, aki gyorsan, korrektül válaszolt, viszont utána elhalt a dolog, ami nem rajta múlott, mert továbbpasszolta a könyvet az illetékes könyves blogosoknak, hát itt tart a sztori, azóta is várom a recenziót. Eleinte közmegvetés övezett, annyira nyomultam, majd afféle megtűrt csodabogárrá váltam és különféle blogokba kezdtem kommenteket írogatni. Majd láttam egy hihetetlenül ötletes blogot, amit írója tehetségesen töltött meg élettel. Virtuális falvat alkotott laza fiatalokkal. Ekkor jött az ötlet, ha csinálok egy saját blogot, akkor arra én is kihelyezhetek egy reklámfelületet. Szerintem kissé pofátlanul elcsentem pár ötletet ebből a blogból, meg a farvizén próbáltam némi promóciós felülethez jutni. Szerinte meg mindezt nagyon pofátlanul csináltam,  volt pár normális e-mail váltás közöttünk, aztán elmérgesedtek a dolgok. Én mindig érdemben válaszoltam, ő nem. Az igaz, hogy én voltam aki provokál, de bíztam benne, hogy megérti a célom. Picit, mint Neruda postása, használtam a versét. Továbbra is meggyőződésem, hogy ezzel neki nem ártottam. Mindegy, mindennek ellenére szurkolok további sikereinek, mert tehetségesnek tartom.  Igazándiból egy blogger barátja szólt be az én blogom felé valami lekicsinylő   megjegyzést. Bloggeri sztárallűrök, lelke rajta. Ugyan ezzel nem az volt a célom, de talán sikerült bebizonyítanom, hogy valamicskét én is tudok blogolni. Érzékeny, szenzitív terület ez, mindenesetre olyan szempontból jó lecke volt számomra, hogy ha mód van rá, minden akció előtt célszerű korábban egyeztetni. Most lehet, hogy sokan azt gondoljátok, ez evidens, alapvető udvariasság, hogy lehettem ilyen tahó? Nos, talán naivan úgy képzeltem, hogy főleg a humorban utazó blogok bloggerei számára természetesek az ilyen zsiványságok, főleg ha van benne ráció, ezek szerint tévedtem. És hogy jön egy humoros blog ezekhez a témákhoz? Nos, a szegény ember vízzel főz elv alapján, több megoldással is próbálkoztam. Például   már szinte a kezdetektől csatlakozott hűséges fegyverhordozóm, tsabi is a csapathoz, aki olykor posztokat is ír és ő ügyködik a számítástechnikai részén a dolognak, meg az általam kiötlött, alkalmazott, Ásítozó inas logót is ő valósította meg. Humorosnak szánt(?) Blogom szereplői: mindenféle sztereotípiákat magukon viselő, és többnyire henyélő hivatalnokok: Guszti, a Vitár Róbert hasonmás vén alkesz, hobbi csigatartó, Aranka, a pánik és sz@rkeverő, aki attól parázik, hogy a Düsseldorfi Önkormányzat felvásárolja a hivatalt (és újabb abszurd csavar az abszurdban, tsabi teljesen véletlenül Düsseldorfban dolgozik, mi több, egy újabb srác csatlakozott, bizonyos Chazz Reinholds, aki szintén arra keresi a vendégmunkások keserédes kenyerét) Péderke, az aktivista, meleg hivatalnok, aki a Másik Hivatal, a Homoszexuális-, Biszexuális és Határidőbetartó Hivatalnokok Lapja, aki egy Brüno hasonmás, viszont Brünotól annyiban eltér Péderke, hogy ő többnyire rokonszenves, és valahol Fábry Sándor ihlette, róla majd később. Időközben bővítettem a portfóliót. Fiktív pályázatokat írtam ki, persze nem ilyen rejtőzködős, átvágós stílusban, hanem úgy, hogy egyből leessen, hogy mindez poén, főképp, hogy a Nolik Antal Különösen Hasznos Közalapítvány euro százezres díjait óriási meglepetésre rendre Nolik Antal nyeri meg. Itt  énblog szerű írásokat helyezek fel, mint például a cigány-magyar együttéléssel kapcsolatban elmondom a nézőpontom: Dunának, Gangesznek egy a hangja címmel, illetve írtam pár blog paródiát. És soha sem moderáltam. Mi több, futtattam pár alterego nicket, és előfordult olyan faramuci helyzet, hogy valakit „saját magammal” szemben védtem meg.  Olykor kikerültem az Index ajánlóba, hisz az is volt a célom, és persze csőstől jöttek kekec kommentelők. Egy nagyon ottfelejtette magát, sokáig ontotta rám a pikír megjegyzéseket, de képzelhetitek, mintha egy mezei baltás gyilkos stoppos szállt volna be a texasi láncfűrészes furgonjába. Szóval nemsoká azon találta magát „jóakaróm” hogy a nickjéhez kínosan hasonló nickkel egy ruszkibaka.blog.hu (férfi homoszexuális pornográf tartalmú blog) blogon is kommentel valaki. Aztán az ő mocskos szájából már nem igazán volt meggyőző a többi jámbor kommentelő részére érvelése, miszerint ahhoz a nickhez neki semmi köze. És persze volt, aki a provokatív honlapom provokatív bannerét kifogásolta. Lefasiztázta, anélkül, hogy tudta volna, hogy az hozzám tartozik, én gyorsan írtam neki, hogy „uram, ott szó sincs, fasizmusról, nézze meg alaposabban” de ment is tovább. Ekkor együttéreztem Friderikusz Sándorral, akiről azért elég vegyes a véleményem, mert a könyvét ugyan nem olvastam (gondolom ő sem az enyémet, 1:1:-)) hogy neki egyszer egy teljesen konszolidált középkorú hölgy valami, a média szerint vélt stiklijével kapcsolatban a nyílt utcán beszólt. És Fridi addig nem nyugodott, amíg nem győzte meg arról, hogy üljön le vele és egy kávé mellett hadd hallgassa végig az egész sztorit.  Sajnos én nem voltam ilyen szerencsés, nyilván ő sem mindig, de legalább akkor sikerült.           

 Megismerkedtem egy kiváló, sztárallűrmentes sztárbloggerrel, az összeesküvés-elméleteket feldolgozó konteo.blog.hu, meg még ki tudja hány blog gazdájával, tiboruval, mivel írtam egy összeesküvés-elmélet paródiát a neandervölgyiek kihalásának okairól. Tiboru azon kevés beavatottak egyike, aki tudott erről a hekkről. Így az összeesküvések kutatója most maga is belecsöppent egybe. Neki egyik blogjában a milstory.blog.hu-ban is van pár vendégírásom, katonatörtének: Pl. Švejk Macedóniában, A csikló botanikája, meg A felfüggesztett péderbál.  Akit érdekel silány irományaim másik tárháza, bekukkanthat: hivatal.blog.hu .Ezek persze afféle gyorsan összecsapott netes szösszenetek, a könyv a látszat ellenére szerkesztett, csak hát ahhoz ki is kellene nyitni.         

AZ „OKLEVELES” NEMÍRÓ

Azt hittem, hogy a hobbiírás is ugyanolyan hobbi, mint bármelyik másik. Mert míg az egyik hobbiasztalos jó esetben össze tud ütni egy sámlit, addig egy mondhatni „sztár hobbiasztalos” olyan Taj Mahal makettet rittyent a börtönigazgató feleségének szülinapi meglepetésként, hogy a meglepetést a börtönből való megpattanással is megfejeli. De nem, mert a hobbiíró nem író. Nekem legalábbis erről papírom van:

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

< Wikipédia:Törlésre javasolt lapok

Ugrás: navigáció, keresés

Törlési megbeszélés lezárt jegyzőkönyve

Az alábbi törlési javaslatot archiváltuk. Kérjük, ezt a megbeszélést már ne módosítsd! A további hozzászólásokat a cikk vitalapjára írhatod. Ezt a lapot már ne szerkeszd!

Az eredmény: Törölve. – Alensha sms 2009. július 15., 15:36 (CEST)

Nolik Antal [szerkesztés]

Nolik Antal író, könyve is van, egy darab. Nekem viszont a következő problémáim vannak:

• Az írás nem hasonlít lexikoncikkre, inkább reklámízű bemutatkozás, a vitalapon pedig bevallottan öncikk.
• Semmilyen lényeges adatot nem tudunk meg Nolik Antalról, ellenben az életrajz rész valami szörnyű maszlaggal, nyilvánvalóan művészi célú kamu információkkal kábítja az olvasót.
• A cikk a reklámcélú nolikantal.com oldal másolata.
• Az internetes keresés során sem bukkantam semmilyen lényeges adatra, riportra, független könyvkritikára, csak könyváruházak ajánlóira.

Véleményem szerint sem Nolik Antal eddigi munkássága, sem a róla szóló írás színvonala nem passzol a Wikipédia kereteibe, ezárt javaslom törlését.  törlendő Beroesz 2009. július 11., 10:56 (CEST)

•  törlendő: nemcikk. Bemásolta sajátmagát. OsvátA Palackposta 2009. július 11., 11:13 (CEST)
•  törlendő Per OsvátA. – Ary vita 2009. július 12., 12:26 (CEST)
•  törlendő: Kérdéses a nevezetesség, a szöveg pedig nem lexikoncikk. – Malatinszky vita 2009. július 12., 17:10 (CEST)
•  megjegyzés a szöveg rettenetes, de elgondolkoztam azon, ha énekesnél elég 1 megjelent album, írónál miért nem elég 1 könyv? – Alensha sms 2009. július 12., 22:55 (CEST)
•  törlendő as per mindenki + válasz Alenshának: nem mindegy, hogy az az 1-könyv mi. Vannak olyan 1-könyvek, amelyek külön szócikket érdemelnek, Noliké viszont egy magánkiadásban megjelent, meglehetősen rossz szerkesztési színvonalú paperback, a kolofon még kiadási adatokat sem tartalmaz az évszámon kívül. Pasztilla 2009. július 13., 12:50 (CEST)
  •  megjegyzés Engem valahogy zavar, hogy könyveknél úgy érezzük, meg tudjuk húzni a határt az értékes és az értéktelen közt, CD-t meg enciklopédikussá tesz már maga a tény, hogy létezik. A szerkesztési színvonal nincs összefüggésben magának a könyvnek az értékével, CD-borítót is tudnék olyat mutatni, amin még a dalcímeket se bírták helyesen leírni. – Alensha sms 2009. július 14., 01:34 (CEST)

Egy szóval nem állítottam, hogy a cédénél rendben lévő dolog a nevezetességi kritériumunk, ha van ilyen, és még sok egyéb más dologra sem gondoltam e helyütt Nem a szerkesztési színvonal egyébként a kulcsszó, hanem a magánkiadás, persze a szerkesztési színvonal is karakteresen rámutat arra, hogy kiadási-szerkesztési szakértelmet nélkülöző házi barkácsról van szó. Ezzel az analóg, ha demókazettákat tennénk nevezetességi kritériummá. Pasztilla 2009. július 14., 07:19 (CEST)

•  törlendő — de az a Churcill esetleg megérdemelhetne egy cikket, akárki is legyen… — P/c vita 2009. július 13., 14:31 (CEST)
•  törlendő az ő érdekében. Öregkorában nem tudná megjelentetni itt közölt önéletrajzi regényét, mert a jogokkal a Wiki rendelkezik. --Bitman vita 2009. július 14., 12:50 (CEST)
•  törlendő, a demókazettás hasonlat meggyőzött, Pasztilla :) – Alensha sms 2009. július 14., 14:07 (CEST)
•  törlendő Igen, ez talált. Ez egy magánkiadású demó zanzája. <span style="background: yellow none repeat scroll

Sziasztok,

I./

Két dolog miatt következett be tegnapi „korai magömlésem”:-) idézve Kapin olvasótársunkat.

Egyrészt annyi olvasó szembesül a való világban Andriséhoz hasonló szörnyűségekkel, hogy bármennyire is bíztam célkitűzésem tisztaságában, egyre inkább kezdtem magam egy aberrált, pszichopata beteg állatnak képzelni, amire rátett egy lapáttal az is, hogy a fejembe szállt a potenciális „szektavezéri” dicsőség lehetősége. Valljuk be, elég bizarr, amint egy átlagos budapesti illetőségű férfi első kérdése reggel az ágyban:- Lehet, hogy ma vallást alapítok? Feleségem az éjjeliszekrényen tornyosuló kifizetetlen számlákra pillantott, majd kikászálódott megnézni, hogy van-e még aznapra kivasalt kényszerzubbonyom (most nekem ne gyertek azzal, hogy vajon milyen lenne Andris vallása? - meg: - Andris, alapíts nekünk vallást!- mert tízezer komment fölött még elcsábulok, aztán meg hogy festene a fullextrás, hangvezérléses ágy makettje a falusi templomtornyok csúcsán?:-)) 

II./

Andrissal és a még rosszabb egészségügyi helyzetben lévőkkel kapcsolatban is késhegyre menő vitákat folytattatok, vajon jogunk van-e elvenni az életüket? Felmerült az abortusz is néhány kommentben. Szerencsémre soha sem kerültem abba a helyzetbe, hogy bármilyen szempontból egy ilyen döntés meghozatalában részt kellett volna, hogy vegyek. Mivel az egészben a legkegyetlenebb az, hogy abban a döntésben éppen annak nincs szavazati joga, akinek az életéről szól.

Sokan kértétek, hogy adjak Andrisról jelt. Tegnap az interneten megpróbáltam megkeresni egy apró jelet, amit korábban kitettem. Döbbenten tapasztaltam, hogy nincs meg. Törölték. Nem helyhiány miatt, hanem mert nem találták életképesnek. Egy Bizottság meghozta az erről szóló megfellebezhetetlen döntését. „Andrist”, vagyis engem az eljárásról nem értesítettek, holott egy e-mail elküldésével mindezt megtehették volna. Most előáll az a faramuci helyzet, hogy a Bizottság kényszerabortuszbizottság-e, avagy kivégzőosztag. Nevezzük egyszerűen Tajgetosz Bizottságnak. Mert pro forma a döntés jogerőre emelkedésének dátuma korábbi, mint a halálra készülő Andris élete utolsó két hetének első napja. Formailag kétségkívül betartotta a Tajgetosz Bizottság a törvény utolsó apróbetűjét is, mint ahogy a mintabürokrata Eichman is a nürnbergi törvények előírásai szerint járt el. Az, hogy a szabad internet szokásjogának szellemiségével mindez mennyire egyeztethető össze, mindenki jogérzékére bízom.

A harmincas évek Szovjetuniójában a lexikon előfizetőknek oldalszám megjelöléssel  kipostázták, hogy melyik kegyvesztett elvtársat kell a fényképről kiretusálni, a szócikkből törölni, netán egész oldalakat kitépni. És a törvénytisztelő lexikonelőfizetők mindennek szorgalmasan eleget tettek, mert az ellenőrök Nagy Fekete Autókkal jártak terepszemlézni.

Andrisnak a sztorijai és a szabad akarata volt az egyetlen fegyvere. A méltósága. Hogy szólhatott hozzátok. A Tajgetosz Bizottság egyirányúsította internetét. Megölte, mielőtt megszülethetett. Ha bármit is lementettetek, azonnal töröljétek. Emlékeitekből is, mert jönnek a Nagy Testvér Emberei és egy fáin kis „önkéntes” lobotómia lesz a nóta vége. Nem az 1948-ból vizionált 1984-ben, hanem az Úr  kétezerkilencedik esztendejében.

Üdvözlettel:

„Andris”             

Köszönöm az ötleteket a blog továbbvitelével kapcsolatban. Mmk. ötletét tartom a legjobbnak, persze ahhoz meg kell találni az Erős Kezű Vezetőt (huhh, milyen félelmetesen hangzik) vagy valami más módon megoldani az összefogást. Mazsolo2 ötlete is nagyon jó, neki is elküldöm a jelszót, mert ki tudja, hogy végülis ki tud időt szakítani a blog folytatására. Kapen női iszapbirkózásos ötlet poénja is jópofa, de attól tartok, sok-sok ilyen szaktopik már létezik. Kapen szerint így is úgyis „egynyári” téma vagyok, hmm, lehet, minden relatív. Ne értsd félre, nyugodtan mondd ki a véleményed, bírom a humorod és a meglátásaid. Remélem a többiek azért nem sértődnek meg, hogy ismét kivételezek, de Kapen is kedvenc kommentelőim egyike. Mmk-nak és mazsolo2-nek az identitását nem áll módomban ellenőrizni és nem is akarom, a lelkiismeretetekre bízom, hogy vajon ti jelentkeztek-e a jelszóért. Kérlek írjatok az andris1371@gmail.com címre, persze ha nem gondoltátok meg magatokat és majd idővel megkapjátok a jelszót.

Viszont még egy lehetőséget felkínálok:

Igen Zsófi, most kezd igazán izgalmas lenni. Eljöttek a valódi kérdések. Amikor a kommentek már jóval izgalmasabbak, mint maga a poszt. Nem esik jól, hogy nem tetszik a nagyapás, meg a többi történetem, de pontozom az őszinteséged. És ezt a létező legkomolyabban gondolom. Igen Rita, akit sokan a másik, szarkasztikus énemnek tartanak (más kérdés, ha nem vagy, nem kizárt, hogy kitalállak), hamis gyöngyöt kínálok. Volt, aki megkérdőjelezte szakmai elhivatottságod, én nem. Mert kinn is vagyok meg benn is. És akkor mit szórakozok ilyen dolgokkal? Andris, vagy, mint egyre többen mondjátok „Andris” cseppet sem szórakozik. Mindezzel céljai vannak. Andris kiötlője egy közönséges halandó. Andris kitalált történetével és a sok-sok valós történetben szereplő sorsával összehasonlítva, hála a jó Istennek, egy egészséges átlagember. És akkor minek borzolom a kedélyeket? Elmebeteg pszichopata lennék, aki más nyomorán szórakozik, vagy netán idétlen kísérleteket végzek, ráadásul úgy, hogy a kísérleti alanyok előzetes hozzájárulását sem szereztem be?  Szó sincs róla, legalábbis bízom benne, hogy ép az elmém, amit lehet, hogy sokan mindezek után megkérdőjeleztek. Mindenkit megnyugtatok, nem holmiféle pszichológiai, média-, vagy bármilyen más szakdolgozathoz gyűjtök anyagot. Nem vagyok e tárgyak szakértője és nem is leszek. Habár kineveztetek már unatkozó tini EMO-s hülyegyereknek, újságíró tanoncnak, és még sorolhatnám. Talán író? Aki igazán jártas az irodalomban, az tudja, hogy egy „vérprofi” író ettől ügyesebb. Hacsak nem az a cél, hogy kibújjon a szög a zsákból. Ugyan nem főcél, de ügyeltem rá. Mert higgyétek el, némi adatgyűjtéssel egy hitelesebb Andrist is formálhattam volna, nem ilyen sztorizgatós csodabogarat. Viszont ha már „rámsütöttétek” a népnevelést, hát nem az lett volna a hullarablás legalja, ha mindezzel visszaélek? Többen felajánlották a személyes kapcsolatfelvételt. Le a kalappal, hogy ennyire segítőkészek is vannak közöttünk. Viszont ha a hiénák legaljához tartoznék, akkor könnyen végződhetett volna mindez egy alattomos nigériai levélként. Biztos szinte mindenki tudja, hogy az úgynevezett nigériai levelek az olyan e-mailek, korábban faxok, amik haszonszerzéssel kecsegtetnek, majd rút becsapással végződnek. Nos, ezt a sztorit is könnyen a Zsaru magazinban olvashattátok volna viszont. „Behálózta, félrevezette azzal, hogy Szingapúrban elvégezhető egy műtét, amit viszont a TB nem téríti, ezért átutaltatott vele …. millió forintot”. Nem azt mondom, hogy ne segítsünk másokon, de legyünk résen, az interneten még gyakrabban tűnnek másnak dolgok mint amik valójában (és ezt pont én mondom:-)).  Mert hiszen nem kis felelősség nyomja a vállam. Olyan emberek is írtak, akiknek a hivatásuk nap mint nap szembesülni hús-vér Andrisokkal, Györgyökkel, Ildikókkal és Klárákkal. És ami egy „andrisi” sorsnál is szörnyűbb, az Andriskák élete. Mert hiszen egy gyermek szenvedéséhez talán csak a szülőjé mérhető. Mint olvastuk, sokak közülünk ebben a kegyetlen helyzetben élnek. Jómagam nem, és bízom benne, hogy nem is kerülök. És sokaknak közülünk saját súlyos szervi egészségügyi problémái vannak, netán szuicid hajlamok gyötrik. Engem mindettől idáig megkímélt a sors. Igazad van Rita, bemutattam egy hamis gyöngyöt, ha úgy tetszik „legyőztél”. Nagyon finoman frocliztalak az elmúlt napokban, mégsem kérek tőled elnézést, egyrészt mert te kezdted, másrészt mert vetted a lapot. A mi „Miss Marple”-nk is bír humorérzékkel. Hál’ Istennek. És mindannyian. Ugyan voltak (és lehet, hogy lesznek is) néha anyázások, mert hiszen a téma heves indulatokat vált ki, de egymás méltóságába soha sem gázoltunk. Most sokan így vagy úgy csalódtak, becsapottnak érzik magukat, mások meg nyilván megkönnyebbültek. Azért mégse vesszen ez az Andris gyerek. Néhányan nyilván melegebb éghajlatra küldenek. Mit is akarhatok? Provokálni igen, de bántani nem, bízom benne, hogy ez már mindenkinek leesett, cseppet sem. Senkit se fogok felterelni egy buszra, mint kegyetlen kalmárok a nyugdíjas nénikéknek-bácsiknak szervezett termékbemutatóval összekötött „akciós” áru kiránduláson, ahol viszont, amíg nem írják alá a megrendelőt, nincs kiszállás. Pártot, vallást, szektát sem alapítok, van épp elég, aki igényli, tőlem szabadon választhat. Valamennyire megismerhettetek, jómagam a hitetlen és a hívő között rekedtem meg az evolúcióban, avagy a teremtésben, abból köszönöm nem kérek, hogy most közületek bárki átlendítsen a számára üdvös oldalra. Ezt én se tettem veletek. Andris nem térített, csak sztorizott. Tehát ez a busz mégsem a „kényszervásároltatás” busza, mégis mindannyian rajta zötykölődünk. Erről a buszról most le lehet szállni. A menetjegyet nem fizetem vissza. A sok-sok szeretetet, amit látatlanba „kicsaltam” tőletek, köszönettel megtartom, bízom benne, hogy nem vész kárba és, hogy senki sem követeli vissza habzó szájjal a vételárat.  Ne feledjétek, provokáltam, de soha sem bántottam. Legalábbis ez volt a szándékom.

Nos, a további lehetőség az is, hogy legyen ez a blog egy igazi „szakmai” eutanázia blog. Pro és kontra érvekkel . Zsófi és Rita, ha van hozzá affinitásotok, bármelyiktek felvállalhatja. Az előzmények akár törölhetők is. Andris megtette a kezdő lépést, Andris mehet. Ha írtok, megkapjátok a jelszót. A feltétel azonos, ha blöfföltök, ellenőrizni nem tudom.

És persze benne van a pakliban, hogy ezek után ezt a blogot senki se szeretné fenntartani. Minden csoda három napig tart, ez a lufi meg különben is idő előtt kipukkadt.

És akkor jogosan kérditek, mit szemétkedek, szelet vetettem és vihart aratok? Miért nem folytatom én a blogot, akár az Mmk. Által felvetett módon, akár másképp. Egyrészt valójában nem vagyok Erős Kezű Vezető (persze sokan ezt nyilván amúgy is így képzelik, remélem a „legyávaférgezők” tábora azért nem túl számos:-)) másrészt szakember sem. „Vezeklésként” nyilván rám férne, hogy ápoljak egy igazi Andrist akár csak egy hétig. Lehet, hogy egyszer megteszem, és nagyon-nagyon bízom benne, hogy nem a saját szerettem lesz az illető. És most biztos sokak szemében elvesztettem az összes bájt. – Mi az, hogy csak egy hétig, meg „lehet”? Hisz közületek sokan igazi hétköznapi hősként ezt a terhet nap mint nap cipelik. Tőlem ennyit várjatok, egyszerű, esendő, hétköznapi ember vagyok, aki cseppet sem hős, de meg vagyok győződve arról, hogy váltótársamként mások (és most nem rátok, kommentelőkre gondolok) is megérdemelnék azt, hogy mintegy mákszemnyi jóvátételként, részt vegyenek egy igazi Andris önkéntes ápolásában. Kíváncsi vagyok, hogy hányan folytatjátok a társasutazást?  Mert Andris azért mégis jelképez valamit. Az pedig az én felelősségem, hogy vajon aprópénzre, Rita frappáns megfogalmazásában: Hamis gyöngyre  váltottam-e Andrisunkat, vagy az út végén majd azt mondjátok, Andris nem hiába kapott egy esélyt.

Üdvözlettel:

„Andris”    

Hát, nekem rágóízű. És az émelyítően édeskés fajtából. Amitől a fogorvosokat még a hideg rázta ki, mert akkor még cukorral és nem édesítővel gyártották a rágót. De az az íz nagyon beégett az emlékezetembe. Hetedikes voltam, a lány meg hatodikos. Jártunk, gondoltam én. Koripályás kapcsolat. Alacsony, rövidhajú, vagány kiscsaj, Párizsi becenévvel, vagy inkább gúnynévvel, amit nagyon rühellt és nem is illett hozzá, csak rímelt a nevére. Szóval, aki fel akarta idegesíteni, így szólította. Nyolc után zárt a koripálya, nagy pelyhekben hullott a hó, mondhatni tömény giccs, pedig mégse. Aztán felnőtt fejjel hallottam, hogy sokan már az oviban az asztal alatt bőszen smároltak, de az olyan gyerekes dolog. Én meg azt hittem, hogy az enyém már igazi kamasz smár. Rendesen van csajom, hízott a májam. Pedig még azt se tudtam, hogy forgatni kell a nyelvet (és ő sem, hiába blöffölt, hogy neki már volt fiúja) de annak ellenére kurvajó érzés volt. Az egésznek a kémiája, meg ahogy dobogott a szívem ezerrel, valamint, hogy mindezt olyan minőségi előrelépésnek éreztem: - Most már nem vagyok gyerek!- gondoltam önteltséggel vegyes izgalommal. Mint a szüleink, amikor lecserélték a Zastavákat meg a Zsigulikat Golfra meg Opel Kadettre, vagy mostanság amikor csomóan végleg átmigrálnak az Iwiwről a Facebookra. Közbe persze ugyanolyan kis porbafingó maradtam, de eljátszottuk ezt a lájtos felnőttesdit, na meg a kocsi és a közösségi szájt cserétől se lesz senkiből új ember, de egy röpke önámításnak megteszi. Aztán pár napra rá szakítottunk. „Közös megegyezéssel”. Megbeszéltük, hogy „maradjunk inkább barátok”. Más suliba jártunk, csak a koripálya hozott minket össze. Kb. rá 15 évre láttam újra és nem ismert meg. Egy picit szarul esett a dolog, de valahol élveztem is, mert nem voltam benne biztos, hogy tényleg nem ismer meg, vagy nagyon profin játssza a hülyét. Meg aztán miről dumáltunk volna? A műmálnaízű cigarettarágók bódulatát úgyse adta volna vissza semmi.

A biztonsági rágózáshoz hasonlóan lehet, hogy az egészséges cigiig is eljut az emberiség? Mert, hogy a cigizéssel is az az egyik gond, mint a rágózással, hogy meglehetősen erotikus. Ahogy Greta Garbo ábrándos tekintettel szippantott a hosszú szipkából a maga őrjítően dögös, arisztokratikus módján, vagy arról már nem is beszélve, amikor az alul alulöltözött Sharon Stone az Elemi ösztönökben eregette buján a füstkarikákat. Hát, mit mondjak, egy perc alatt jobban megizzasztotta az ügyészt, mint a mi Kulcsárunk az egész eljárás során. És a bagózás férfiaknál is macsós. Gondoljunk csak Bruce Willisre, amint a Die Hardokban keménykedik cigivel a szája szélén. Szóval a forma az evidens, csak át kellene tölteni a tartalmat mondjuk egzotikus helyeken megtöltött hegyi levegővel. Na, azzal lehetne csak kaszálni. Végtére is az ásványvízbiznisz is hogy szárnyal. Ha már így is úgy is felfoghatatlan mennyiségben palackozzák az Eviant fenn magasan a festői szépségű észak-francia Alpokban, akkor nem lenne nagy kunszt ugyanott kompresszorral tölteni a hegyi levegőt vékony kis nyolc centis rudacskákba? És az Evian Light persze csak az egyik termék a sok közül. A mi brandunk lenne a Kékes, az erős hazai, a magyar-portugál örök barátság jegyében Louis Figo portréjával díszítve, ha már a Szentkirályi ásványvizünkön úgyis ott virít. Amerikai filmsztárok, orosz oligarchák és olajsejkek, mint a bor- és szivar kuriózumokat, vásárolhatnának dollár tízezrekért egy-egy szál North-, meg South Polt, a sarkpontokon töltött, garantáltan jegesmedve és pingvinfingmentes, sűrített levegős cigit:-). Pár ügyes mérnökember megtervezi a „hús-vér” cigarettára megtévesztően hasonlító hüvelyt, ami mint a „rendes” cigi, néhány perc szívás után ürül csikké. Végtére is, e-cigaretta már létezik is, mindez pusztán egy kis utófejlesztés kérdése. És mióta az amerikai munkásosztály zömében Kínában állomásozik, a gyártás meg a globális terjesztés is filléres tétel, különösen a várható busás haszonhoz viszonyítva. Csak a marketingre kell egy vastagabb tételt megelőlegezni, de hát mire valók a bankok? Egy ilyen aranytojást tojó tyúk finanszírozására, globális válság ide, vagy oda, biztos soronkívüli kockázatelemzést követően, csettintésre folyósítanának hitelt. Lehet, hogy nemsoká David Beckham Marlboro cowboy lesz? Na, ezt az élményt meghagyom nektek. Ugye milyen egyszerűen hangzik? Hajrá, durrantsatok a nullás lisztbe külön-külön, vagy akár együtt, gründoljatok céget és legyetek milliárdosok, én pedig „rohanok” sportolni: -).

Mint szinte mindenkiből, elsősorban a sport sikerekkor jön belőlem is elő a „de jó magyarnak lenni!” közhely. Ez olyan ősi, hordaszellem dolog, amibe józan ésszel jobb nem belegondolni, mert ugye teszem azt miért jó magyarnak lenni, ha az egyik, gyerekkorától megfosztott, napi 12-20 kilométert úszó kislány öt centivel előbb ér a medence széléhez, mint egy másik nemzethez tartozó sorstársa? És a pólósok sikerei is mindig megdobogtatják a piros-fehér-zöldre pácolt szívem. Remek sportemberek, akik egy embert próbáló sportágban mindent visznek. Persze ha tárgyilagosak vagyunk, el kell ismerni, hogy rajtunk és a szerbeken meg a horvátokon (és az ő szurkolóik is főképp egymás gyepálásán vezetik le a polgárháborúban kiéletlenül hagyott sérelmeiket) meg a piciny Montenegró lustaságukra oly büszke lakosain kívül sehol sem tömegeket lázbahozó szívügy a vízipóló. Attól még űzni cseppet sem egyszerű, csak nem az a kimondott össznemzeti összeborulós tripp, mint a foci, de a labdarúgásunk jelenlegi színvonaláról jobb ha nem beszélek, mert még a saját állapotomhoz találnám hasonlítani. És persze fáj, amikor körülöttünk bántják nemzettársainkat. Nekem a vajdasági szál miatt is bicskanyitogató, hogy pont egy olyan jámbor, lojális kisebbséghez tartozók válnak a magyarverések áldozatául, mint ők. Amiatt meg ég a pofám, hogy a kettős állampolgárságot nem szavaztuk meg. Jó, lehet, hogy jobb lenne hallgatnom, mert én sem kértem mozgóurnás szavazást, de nem az én egyetlen voksomon múlott. Persze át lett belpolitizálva az egész, mint oly sok minden, a határon túli magyarokat en bloc potenciális jobboldali szavazógépnek nézték nagyjából mindkét politikai oldalról (ugye akkor még kb. hasonló méretű jobb meg bal oldalunk is volt) sok apolitikus kisember meg attól parázott, hogy a határontúliak majd a TB-t csapolják, meg segélyeket gyűjtenek be, holott megoldható lett volna megadni az állampolgárságot úgy is, hogy a választójog magyarországi lakhatáshoz kötött, a szociális juttatások pedig az itteni befizetéshez. Ami a leginkább kiakasztott, az SZDSZ kategorikus neme. A szocikon nem lepődtem meg, de egy olyan párt, amelyik megalakulásakor deklaráltan a szabadságjogok bajnoka volt és a „hőskorban” a friss-ropogós világútlevelünknek okkal örülhettünk, mint majom a farkának, semmiféle szolidaritást nem tanúsított azok iránt, akik uniós magyar útlevél hiányában az anyaországba és máshová is vízumra kárhoztatva utazhatnak, mintha nem lenne amúgy is elég bajuk. El is nyertük tőlük a „megtisztelő” Maradékország titulust. Egy ilyen fél napos vízumkiváltó sorbanállást mondjuk a szabadkai konzulátus előtt javasolnék azoknak, akik a kettős állampolgárság ellen ágáltak. Na mindegy, elég roncsderbi, hogy pont én puffogok egy azóta de facto politikai hulla párt évekkel ezelőtti kampánya miatt. Szintén pár éve, amikor az íreknek még nagyon futott a szekér, egy ottani népszavazáson meg ők szavaztak valamit le (természetesen ők is belpolitikai indíttatásból) ami nekünk, kelet-európaiaknak akasztott be. Egyik püspökük nagyon rokonszenvesen fakadt ki: – Szégyellhetjük magunkat, korábban megfejtük az Európai Uniót, mint valami fejőstehenet, szépen felzárkóztunk, most meg amikor mi segíthetnénk másokon, akkor közönyösen keresztbe teszünk.

Visszatérve a „de jó magyarnak lenni” élményhez, szerintem a legfelemelőbbet paradox módon egy töpszli kis láncdohányos, életmódjával a gyertyát mindkét végén égető meleg zanzibári születésű popsztár (persze jóval több volt, mint popsztár, lásd a Barcelona duettjét) hozta el nekünk. Sajnos az én életemből kimaradt, túl fiatal voltam akkor, de 1986-ban, amikor Freddie Mercury megénekeltette a Népstadiont a Tavaszi szél vizet árasztal, nos azt most is megható meghallgatni. Keressetek rá a youtube-on vagy másutt, megéri.

Olvastam valahol, hogy indíthatsz blogot bármilyen témában, az ötvenvalahanyadik hozzászólást követően a felek óhatatlanul egymással kezdenek anyázni. Hát úgy néz ki, hogy ez nem csak a csizmavásárlási tanácsadásra, a kisállattartás apró titkaira, na meg a segédeszközök rejtett világára vonatkozik, hanem mindez ide hozzánk is begyűrűzött.

De talán nincs is ezzel semmi baj, hisz mindannyian különbözünk. Akkor kezdjük velem, hogy miben vagyok más, mint a például felhozott sorstársaim? Szerintem elég reális az énképem, és nem tartom magam se különösen bátornak, se pedig gyávának (talán több az ilyen voks). Nézzétek, valaki így is látná az életének az értelmét, én nem. Nem menekülök és végképp nem sajnáltatom magam, legalábbis én úgy érzem, de lehet, hogy mégis kezdek becsavarodni, mert elég sokan azt írták? Ha így folytatnám, akkor tuti eljönne annak is az ideje. Minden elismerésem azoknak, akik így is megtalálják az élet apró örömeit, küldetéstudatuk van, vagy fegyelmezetten végigcsinálják a maga „természetes” módján, már amennyire a tengernyi gyogyótól mindez természetesnek minősülhet. Senkit nem akarok befolyásolni, azt meg végképp nem szeretném, ha példám ragadós lenne. Én egy meglehetősen egyszerű figura vagyok. Olyan ókori görögös „ép testben ép lélek” elvet valló, viszont az enyém meg cseppet sem az. És ez tény, nem önsajnálat. Jó, tudom, hogy egy 34 éves test már nem 20 éves (tisztelet a kivételnek, pl. a még annál is több Maldini) de azért alapjáraton még ereje teljében van. Lehet, hogy már felszedett némi kappanhájat a sok ülőmunkától, de egy vasárnap délelőttöt simán végigfocizik, arról meg ne is beszéljünk, hogy ha kell, kemény a pélója, mint a beton. Nálam ez már nem lesz, sőt ennek a töredéke sem, ezért akarom, hogy addig legyen vége, amíg tényleg nem csak a nyálam csorog, amint üveges tekintettel révedek a nagy büdös semmibe. De elfogadom, hogy másnál mindez másképp működik. Hisz lehet valaki gyönyörű és iszonyúan tehetséges egy kerekekre szerelt rozoga fotelben ülve, hetven és a halál között, pusztán azzal, hogy így sóhajt fel: „Ramona!” míg más 25 évesen 90-60-90-es mérettel, és az 1 perc világbékés helyett akár negyedórás Shakespeare nagymonológgal is tűnhet közönségesen szánalmas műripacsnak.

Ok. Jó titeket olvasni és kiírni magam, de belőlem nagyjából ennyi, ami sztori, az Életem két utolsó hete huszonhatodik évadként felmelegítve már távolról se lenne ilyen.

De ez kizárólag az én ügyem, szigorúan személyre szabott „edzéstervvel”, eszetekbe ne jusson követni, vagy másnak ajánlani!

Páran kértek tőlem tanácsot, na, erre végképp nem számítottam, de miért is ne, próbáljuk meg:

Valaki kérdezte, hogy mit tegyünk, hiszen bármikor bekövetkezhet ilyen fatális baleset, mint velem. Gyorsan utazzunk el oda, ahová régóta vágyunk, hívjuk át a szomszéd-fiút, lányt stb? Persze, semmit se halogassunk a végtelenségig, de azért nem eszik olyan forrón a kását. Én nagyon megszívtam, de rengetegen meg kicsit szívják meg, ami cseppet se látványos, viszont az se egy főnyeremény. Gondolok arra, hogy biztos egy csomó blog elhanyagolt cukorbetegségekről, meg egyéb nyavalyákról szól, csak azok nyilván nem olyan „látványkonyha” mint az enyém. De számszerűleg több ember jár pórul ilyesmi miatt. A helyzetem ellenére nem hiszek a 100% sorsszerűségben. Kössük be a biztonsági övet, ne cigizzünk, spanglizzunk, koleszterinbombázzunk ész nélkül, ha már én vagyok pár olvasó Máray-Hamvas-Müller pótlója, az én Füves könyvem se úgy üti fel a hozzávalókat négy személyre, hogy „végy egy Rizla +-t”:-), de azért élvezzük az életet. Néha ha jól esik, csapjunk oda az agysejteknek, Norbinak se kell mindent észrevennie:-). És talán gondolkozzatok el azon, hogy mi az, ami számotokra magatehetetlenül is kellő örömöt okoz, vagy hittel tölthet el, esetleg biztos-ami biztos, már most keressetek valami ilyesmit.

Valaki kérdezte, hogy szerintem a nagyapám mit javasolna? Azt, hogy ő hozzám hasonló helyzetben lenne, egyszerűen nem tudom elképzelni. Most lehet, hogy azt hiszitek, ilyen nincs, pedig így van. Őt napközben ágyban, pizsamában, ugyanúgy, mint néhai Antall Józsefet (’course, őt tévén), életemben csak egyszer láttam, amikor kivették a vakbelét és meglátogattuk a kórházban. És, hogy ő mit mondana nekem? Tőle nagyon távol állt az olyasmi, hogy valaki ennyire magatehetetlen. Ő még a „nagyon beteg, haldoklik, majd meghal” sémában szocializálódott. Igazándiból nem szeretném, ha így látna és nem is mondanám el neki a tervem.

És, hogy ti milyenek vagytok? Néhány Scherlock Holmes, Miss Marple és hangvezérlő IT szakember itt settenkedik közöttünk. Le a kalappal a legutolsó tárgyilagos, korrekt fejtegetésével, ezt a legkomolyabban mondom. Csakhogy, mint a tegnapi posztban írtam, egy „nulladik típusú” hangvezérlésbe sok minden belefér. Telefonon diktálni, kérni kijavítást, kiegészítést stb. Személyes képet szándékosan nem rakok fel. Ízlés dolga, na meg kockázatkerülés. És van, akit az se zavarna, ha netán blöffölnék (higgyétek el, speciel engem a legkevésbé-)). Mert így is kaptok valamit. Amikor Londonban éltem, olykor átbicajoztam a Hyde Parkon és meghallgattam a Speakers’ Corner szónokait. Hát, ez egy meglehetősen megkopott hagyomány volt úgy 11-12 éve, de gondolom manapság sem éli reneszánszát, hisz a tömegmédia mindenütt jelen van ezerrel. Többnyire hosszúszakállú, valószínűleg urdu, pastu és arab szónokok beszéltek Koránnal a kezükben, de azért akadt két konstans angol szónok, egy mókásan sovány, ultraradikális marxista, meg egy ötven körüli, félresiklott karrierű, bohém életművész, aki mindig ugyanazt fújta, azt viszont élvezetesen. A mondókája nagyjából abból állt, hogy előadta mennyire monoton, szar dolog a napi robot. Megszavaztatta a közönséget, hogy kézfelemeléssel jelezze, aki valóban élvezi a munkáját. És mindig elégedetten állapította meg, hogy alig pár kéz lendült a magasba. Majd elmondta, hogy: - Nos, akkor ti többiek holnap telefonáljatok be a főnökötöknek, mondjátok el neki, hogy az ég gyönyörűen kéklik, a Nap süt, ma nem megyek be dolgozni, és holnap se, meg soha többé! - Ezen persze a közönség jót nevetett, mert ügyesen adta elő, de azért a tanácsát nyilván egy épeszű ember se követte. A másik, jól elsütött közhelyen alapuló poénja azon a szónoki kérdésen alapult, hogy mi a különbség a haknis (entertainer) és a művész (artist) között? A haknis egyszerűen azt adja a közönségének, amire szüksége van, míg a művész azt, amiről a közönsége nem is sejti, hogy szüksége van. (A fordítás elég tanyasi, bocs).

Na meg akad, akinél lejt a szolidaritás pálya. Isten bizony, nem vagyok egy Esterházy rajongó, sőt, de egyszer láttam a tévében, amint felolvasta egy saját írását a toleranciáról, na az nagyon ott volt. A sztori dióhéjban: A család kiviszi a folyópartra az idős, rokkant rokont. Gyengéden kiveszik az autóból, beültetik a tolószékébe, a kedvébe járnak, amiben csak tudnak, stb. Majd az egyikük megpillant egy háromlábú kutyát bicegni és döbbenten felkiált: - De hisz ez nyomorék, selejt, az ilyen miért van itt? És vannak, akiknek erős a hitük, mert sziklára épült és az égi meg a földi törvényeket is betéve tudják, míg mások inkább a szent ágostoni, „szeress és tégy amit akarsz!” jegyében, szenvedélyesen és őszintén kommentelnek: „hagyd már azt a hülye törvényt! Mindenki tudja, hogy a törvény NEM JÓ! Nem véletlenül engedélyezik a passzív eutanáziát, és pl. Svájcban...akik tőlünk sokkal fejlettebbek az aktívot is!!!”

Vannak, akiknek hozzátartozójuk, ismerősük hasonló, meg tán még keményebb tragédián ment keresztül és akad olyan is, aki kisfia súlyos betegsége miatt mindent megmozgat. A Lorenzo olaja c. film jutott róla eszembe, csak ott az apuka -Nick Nolte játszotta- volt az, aki valóságos tudós kémikussá képezte magát, csakhogy segítsen fián. Landi, megtiszteltetés, hogy „rám írtál”, megnéztem a blogod ( http://duchenne.freeblog.hu) vagyis Barni fiad blogját, és te vagy az igazi hősnő bakker, nem Lara Croft:-).

De úgy érzem, hogy mindannyitoktól egy adag őszinte szeretetet, aggódást, érdeklődést kapok, és azzal sincs baj, hogy fikázó is van a csapatban, hisz attól igazán emberi egy blog. Szóval köszi nektek, sok-sok Bátor Segítőm -:) beleértve a csendes többséget is. A nem kommentelő, Ismeretlen Olvasót, akinek nyilván ugyanúgy megvan a véleménye. Ami lehet akár lakonikus tömörségű, pl: „faszság” de az se kizárt, hogy azon agyal, hogyan is építhetné be mindezt a szakdolgozatába. Csak egy valamit ne tegyetek. Ebbe az egészbe ne lovagoljátok bele magatokat túlontúl. Tegyétek föl a Ramayat, igyatok egy csipkebogyó teát és élvezzétek az életet. Hé, ez nektek csak egy blog, csak nekem az élet!

Tegnap eljöttek egyik unokanővéremék elbúcsúzni. Bármennyire is erőltettük a jópofizást, sírdogálás lett a vége. Három éves kislánya csodálkozva kérdezte:

- Miért síjtok, nem pucoltok hagymát?

Tökéletes kérdés. Ezen önkéntelenül nevetgéltünk. Mondtam, hogy becézzék Hagymácskának, így majd rám is gondolnak. Utólag, nem biztos, hogy bölcs dolog volt egy kisgyerekre ezt a gyászos terhet ráakasztani. De majd a szülei eldöntik, hogy csak tapintatból bólintottak-e rá az ötletemre.

Sziasztok. 34 múltam. Öt éve volt egy balesetem, amitől nyaktól lefelé megbénultam. Azóta teljesen magatehetetlenül fekszem, ráadásul szépen-gyorsan jöttek a szövődmények, műtétek, gyógyszerhegyek, stb. Olvasok, tévézem, rádiózom, internetezem. Hangvezérléssel gépelek, szerintem elég ügyesen, de ha pár elírásra bukkantok, ne vegyétek a fejemet, annak ellenére, hogy ez a célom, de most már megoldottam egyéb szervezésben.

Másnak közhely, de nekem kőkemény valóság, hogy így nem élet az élet. Korábban sportoltam, ifiként versenyszerűen is, csajoztam, motoroztam, buliztam, igen néha „okosat” is toltam, még sem az lett a vesztem.

Most egy kiszolgáltatott emberi roncs vagyok, méltóságom nulla. Önállóan semmire se vagyok képes. Szó szerint. „Az”? Ne röhögtessetek, különben is, fáj, ha röhögök. Holott szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy jóképű-jótestű pasiként a saját külsőm is sokat számított. Talán hiúság? Lehet. Most már oly mindegy.

Nagynéném ápol, akitől ez hatalmas áldozat, de érzem, hogy neki is megkönnyebbülés lesz, ha már nem leszek. Mert néha elviselhetetlen vagyok. És nem túlzok, higgyétek el, még teljesen bénán is lehet szemétkedni, hadd ne részletezzem.

Van isten? Ha igen, akkor miért pont velem történt mindez? De ha mégis van, akkor pontosan két hét múlva mindennek vége. Mert pont két hét múlva eljön egy Bátor Segítő és átsegít oda, ahová egymagam nem vagyok képes eljutni.

Amit teszünk, azt ellenzi a jog és a vallás. De higgyétek el, ha a földi és égi törvények írói csak egyetlen napot is a bőrömben töltetnének, habozás nélkül eltörölnék e tilalmat.

Vágyom a semmire, vagy arra, ami eljön. Nincsenek illúzióim. Valószínűleg a semmi vár rám, de biztos vagyok benne, hogy a mostani szánalmas állapotomhoz képest megváltás a teljes elmúlás.

Az elmúlásra vágyom, de balga módon szeretném, ha valamicske fönnmaradna belőlem. Talán ez a blog. Még életemben nem írtam blogot, de egyszer élünk, miért ne tenném meg halálom előtt?

Várom a kommentjeiteket, de nézzétek el, ha nem válaszolok. Naponta jó, ha három-négy órát magamnál vagyok. Tudom, Stephen Kingnek ennyi idő elég volt, hogy masszív ivás és kokainozás közben megírja a Ragyogást, de ő mégiscsak profi író és nem egy halálára készülő műkedvelő. Aztán meg Bátor Segítőmet se akarom bajba sodorni. Neki küldöm át az írásokat és a kommentekre a választ, már ha lesz hozzá erőm és persze lesz kinek, hogy ő biztonságos helyről rakja fel az internetre.

Hogy miről fogok írni? Főképp nem túl hosszú és nem túl különleges életem legszebb, vagy éppen legdurvább, de mindenképp emlékezetes pillanatairól. Majd rögtönözöm, mivel nem íróként, hanem elhunytként képzelem el a jövőm. Igyekszem a szöveghez illő képet is keríteni és lesz a posztokban némi fekete humor, nézzétek el nekem.

Amiről biztos nem írok és ne is kérdezzetek: 1) a balesetem, mert így is úgyis minden egyes nap töviről hegyire lepörög előttem és nem egy romantikus puszimozi és legalább így a végén, amíg írok, minél kevesebbet gondolok majd rá, 2) a betegségem, jobban mondva az állapotom, mert higgyétek el, visszafordíthatatlan, 3) a döntésem, az is végleges és 4) a kivitelezés módja meg a Segítő, mert nem akarok senkit bajba sodorni, különösen nem olyan embert, aki bátran kockáztat értem.

Persze az is lehet, hogy a kutya se olvas bele ebbe a blogba, hiszen több tíz-, ha nem több százezer blog létezik, de az se kizárt, hogy akkor bukkannak rá, amikor én már réges-rég nem leszek. Talán hoszzú-hosszú évek múlva? Minden lehetséges és csak a halál, ami biztos. Hát értem jöhet. Joe Black, készen állok.