• törlendő Igen, ez talált. Ez egy magánkiadású demó zanzája. A könyvet ugyan nem olvastam, de ez nem egy lexikoncikk, hanem novella. L András vita 2009. július 14., 23:01 (CEST)

A fenti megbeszélést archiváltuk. Kérjük, további hozzászólásokat már ne írj hozzá! Ezt a lapot ne szerkeszd!

„Kertész Imre első regénye, a Sorstalanság több évi várakozás után jelenhetett csak meg, egy kiadó el is utasította, íróilag színvonaltalannak tartotta, stílusát pedig ügyetlennek, körülményesnek minősítette.”

Tegnapelőtt, amikor rábukkantam, rettenetesen bosszantott, hogy mégis mit képzelnek ezek az önjelölt cenzorok. Főleg a kiemelt részek miatt. Ellenérv a „szabad” wikipediás megjelenésre, az, hogy magánkiadásban jelent meg a könyvem? Hiszen így nem vettem el a közből. Ezt tartottam az egyik fő alapelvnek, hogy könyvem legyen úgymond közpénzmentesen etikus, amit gondolom már az unalomig ismételgettem. Mint minden hobbi, a hobbiírás is költséges mulatság. Kifizettem a szerkesztőt, korrektort, tördelőt, nyomdát. Bármennyire is úgy tűnik, ha valaki bele se néz, a könyv szerkesztett. Tévedtem, az összes pénzt, amit a könyvre költöttem, nyilván át kellett volna, hogy utaljam valamelyik igazi írókat istápoló alapítványnak. Na mindegy, ti tudjátok, hisz csak a nemes ügyért küzdötök. Egy előzetes e-mail alapján talán egyeztethettünk volna. Egyébként a provokatív honlapommal ellentétben semmi sértő nem volt a cikkben. Valóban önpromó, de hát magad uram, ha szolgád nincsen. Azért két cenzúrázás között azzal a Churcillel talán tényleg lehetne valamit kezdeni:-).

A MEGVÁLTÓ TESTTÖMEGINDEXE

Miről is szól silány nemírói könyvem? Ahogy én látom, hogy a Don-kanyar mit üzen a mának, ahogy én látom, hogy a délvidéki mészárlások mit üzennek a mának, ahogy én látom, hogy a holokauszt mit üzen a mának. Ponyvába csomagolva. Mert mint egy igazi nagy író írta, hogy ő az egyik nagy művéhez, ha nem a legnagyobbhoz, a legprimitívebb elbeszélői módot választotta. Én mást nem is választhattam. Írói mesterségbeli tudással nem rendelkezem. Közérthetőségre törekszem, mert a poszt-poszt-posztmodern, sokdiplomával, vagy még tán úgy sem dekódolható nyelvezetéhez végképp nem konyítok. Akkor miért nem azzal kezdtem? Hisz legalább egy nyomorult kreatív írói tanfolyamra beiratkozhattam volna. Nem tettem, mert naiv gyermeteg módon attól tartottam, hogy akkor esetleg elveszíti a szövegem az amatőrség diszkrét báját. Akkor miért fizettem szerkesztőt, korrektort, tördelőt? Mert másoknak szántam, megkönnyíteni szerettem volna a befogadást. Viszont a kész könyvemmel a táskámban elmentem ennek a nagy írónak egy író olvasó találkozójára. És nem hittem a fülemnek. Mert míg korábban azt olvastam, hogy szerinte amit ő tud, az a sok-sok év költői, írói, drámaírói munka során felhalmozódott technikai tudás. Viszont ott elmondta, hogy mennyire örülne annak, ha jönne egy kívülálló, értsd valaki az irodalmi életen túlról és letenne az asztalra egy regényt.

Ezt követően félénken odamentem, megmutattam neki egy A4-es lapra nyomtatott féloldalnyi szöveget két képpel és néhány sorral. Majd mondtam neki, hogy mekkora hatással volt rám a könyve, viszont egy fontos jelenetnél megvezetett. Nekem nem volt hiteles, hogy főhőse a tömlöcben Jézussal találkozott, mert, ha a tudományos kutatók legújabb feltételezéseit vesszük alapul, és összevetjük egy testtömegindex táblázattal, akkor cseppet sem volt kövér, mi több az alultáplált kategóriába sorolhatnánk. Mire ő kifejtette, hogy a kövéret úgy értette, puffadt, ami a rendszertelen táplálkozás következménye. És ebben maradtunk. Persze a megváltó testtömegindexe csak afféle small talk volt. Majd félénken átadtam a könyvem, a szokásos, jópofinak szánt felvezető szöveggel. – Itt az újabb hülyegyerek, aki véleményezésre átnyújtja az írását. Legfeljebb az újabb hülyegyerek nagyobb áldozatot hozott a szokásos mértékűnél, mert nem kéziratot tett elé, hanem egy önköltséges, kész könyvet. Meg mellé, mintegy bónusz csomagban, egy kabarét. Nagyon provokatív, és éppen ezért bíztam benne, hogy figyelemfelkeltésre, gondolatébresztésre alkalmas. Kétnyelvű darab, többnyire szerb és részben magyar. Egy kulturális kűvészeti program groteszk fekete humorral ötvözve. Ilyen napirendi pontokkal, mint: magyarverés, turbo-folk énekesnő, könyvégetés. Spiró ugyanis szerbül is tud. Ő udvariasan megköszönte a két irományt, kért egy e-mail címet, mondta, hogy majd jelentkezik. Akkor egy kicsit elszemtelenedtem és megkérdeztem, hogy netán számíthatok rá, hogy úgy harminc napon belül visszajelez. Na, ekkor már csöppnyit morcosan nézett rám, mondta, hogy nagyon elfoglalt. Ez biztos így is van. És ezóta sem írt nekem mailt. Bizonyára az üzenetét ezzel az el nem küldött e-maillel adta át: - A könyved olvashatatlan. Csakhogy itt maradtam kétségek között. Mert lehet, hogy az üzenete mégis inkább csak annyi, hogy: - A könyvedbe bele se olvastam? Spiró Györgyöt sokan támadják politikai nézetei miatt, kevesebben írói kvalitásaiért. Politikai nézeteivel nekem semmi bajom, igazándiból nem is ismerem őket, és hidegen hagynak. Viszont hatalmas írónak tartom. Ő, aki a Csirkefejjel beemelte a magasirodalomba a bazdmegelést, és szerintem jól tette. Merthogy ott van az utcán, emberi gyarlóság, hát akkor miért ne ábrázolná a művészet is? És a Fogsággal, a vaksi Uri csetlőbotló zarándoklatával a Krisztus korabeli Római Birodalom legfontosabb helyszínei között letett az asztalra, mint valaki találóan írta egy irodalommal foglalkozó blogos kommentben, egy ponyvát, ahogy Spiro képzeli a ponyvát. Természetesen nem akarom hozzá mérni magam, sem kvalitásokban, de még csak abban sem, hogy ugyan én is tanulmányoztam a forrásokat a könyvemhez, de távolról se tudtam rá annyi időt szánni, mint ő. De bassza meg a jegesmedve, ha már elfogadtad tőlem az én ponyvámat, miért nem tudtál megereszteni legalább egy kurva e-mailt? Akár azt a kegyetlen egysorost: Olvashatatlan! – Főleg azok után, hogy te magad mondtad, alig várod, hogy jöjjön valaki kívülről. Akkor legalább mondj annyit, bocs fiú, nem te vagy az.

ŠVEJK, A DERÉK ÖNGYILKOS E-MERÉNYLŐ

Mivel továbbra sem kaptam visszajelzéseket, elhatároztam, hogy akkor megpróbálok a szomszéd vár bevonásával média felhajtást keverni. Könyvem nem szerbellenes, „csak” embertelenségellenes. Viszont, ha a szövegkörnyezetből kiragadunk néhány részt, akkor megfelelő körítéssel mindez egy szerbellenes förmedvénnyé csúsztatható. Megírtam egy levelet, egy bizonyos Zoran Ilić nevében, teljesen átlagos szerb név. A levél arról szólt, hogy egy barátja magyar felesége kapott egy könyvet és teljesen sokkolta annak a tartalma. Mert a szerbeket primitív, együgyű véres gyilkosoknak ábrázolják benne, a magyarok bűneiről pedig természetesen szó sem esik. Egy, akár így is értelmezhető részt lefordítattam (annyira azért nem tökéletes a szerbtudásom, letkoráltattam egy egyébként is irodalmi szövegek fordításával is foglalkozó sráccal) majd Zoran Ilićként levontam a végkövetkeztetést, hogy „ezt a könyvet be kellene tiltani.“ Bújtam a neten a szerb szélsőséges honlapokat. „Melléktemékként“ Mindenféle bizarr információhoz jutottam. Például Szerbiában élő zsidók listája, szóval ott is nagy úr a hülyeség, még a zsidózásban is. És küldözgettem az e-maileket. Šta čitaju Mađari? Mit olvasnak a magyarok? Végül az egyik portálra kitették. Ezt követően én is kiírtam a honlapomra a többi provokatív szöveg mellé (mint például II. World War story, 66,6% Holocaust free, ami első pillanatra felháborító, azonban egy picit belegondolva, abból 33,3% is több, mint szörnyű) és jött pár helyeslő, többé-kevésbé véresszájú komment, hogy igenis, ilyenek a magyarok, mit képzelnek stb. Majd becsempésztem egy „vakondot“ a kommentelők közé, Tibort Szabadka mellől (Tibor, pored Subotice) aki udvariasan elkezdte fejtegetni, hogy ő olvasta a könyvet, az nem gyűlöletkeltő, hanem elgondolkodtató, nem szerbellenes és, hogy a vajdasági magyarságot valóban sok szörnyű sérelem érte, sőt a mai napig is bizonyos szempontból másodrendű polgárok, a magyarverésekről nem is beszélve. Eleinte elutasítás volt a részem, majd mivel mindig higgadt és udvarias voltam, például elnézést kértem a gyönge szerbtudásomért, a légből kapott hülyeségekre megbízható internetes forrásokra utaló tényekkel válaszoltam, egyre többen rokonszenvesnek találtak. Például valaki eleinte lefasisztázott, majd utóbb kellemes húsvétet kívánt nekem, amit természetesen viszonoztam. Különösen azok után, hogy odaszokott egy totálisan elfogult, borultelméjű futóbolond, srbin nicken. Úgy képzeljétek el, mint a legvéresebb szájú kurucinfóst, csak éppen szerb színekben. Zsidó világösszeesküvésről, magyar területi követelésekről, 70%-os szerb lélekszámú Szentendréről írogatott. Végül akkorát fordult a kocka, hogy sokan őt küldték el melegebb éghajlatra, nekem (azaz Tibornak Szabadka mellől) viszont az egyik kommentelő nagyon elegánsan megadta a teljesen megérdemelt kegyelemdöfést. Nézeteimmel egyetértett, azonban, mint írta, már a kilencvenes évektől Magyarországon él és a kultúrában dolgozik, viszont ezt a Nolik Antal nevű írót senki sem ismeri. Hát így ért véget az én antireklám céljából indított felhajtáskeltésem. Mintha a terroristák, ahelyett, hogy az Ikertornyoknak repültek volna, inkább a World Trade Center ablakait mosták volna le önkéntesként, mintegy az iszlám-USA megbékélés jegyében. Paradox módon azt értem el egy kis közösségben, amit a könyvemmel szerettem volna nagyobb körben, de ha úgy tetszik, már ezért megérte. (Sajnos az anyagot kommentek nélkül archiválták, de a törzsszöveg az archívumukban még megtalálható, ha valaki rágooglizva nem találja és érdeklik a részletek, segítek neki.).

A CSUKLYÁS PONYVAÍRÓ

Ezzel párhuzamosan, mivel a honlapomra már kihelyeztem azt az újabb sokkolónak ható csali szöveget, felépítettem egy, ha úgy tetszik ördögi, ha akarom ügyes médiahúzásnak tűnő, vagy szánalmasan gyerekes koncepciót, miszerint mivel Szerbiában üldöznek, kénytelen vagyok bármilyen közszereplést csak csuklyában vállalni. Megszereztem Fábry Sándor telefax számát, és az alábbi faxot küldtem neki:

Tárgy: Csuklyás ponyvaíró és Malina Hedvig

megverésének eltáncolása az Esti Showderben

Tisztelt Fábry Úr!

Elkövettem egy regényt. Don-kanyar sztori sok áthallással a mába (Pl. Critical mass és Szalacsi inside). A mű üzenetével ellentmondana bármilyen állami/alapítványi/pályázati pénz kuncsorgás.

Viszont nullkilométeres ponyvaíróként szembesültem azzal, hogy kis hazánkban nehéz a dolga a hozzám hasonlóan ritka állatfajnak, amelynek kifejlett hím példányai a saját f@rkukkal (értsd. saját finanszírozásban) verik a csalánt. Sajnos pénztárcám nem demjánnyi és nem vagyok „Kepes” agyonszoláriumozott és photosopozott portrémmal gigaposzteren pl. „Patt az olvasóknak.” szlogennel hirdetni a művemet. Ezért nagyot tolna a talicskámon, ha felléphetnék az Ön műsorában. Különös tekintettel arra, hogy egy olyan szomorú jelenségre szeretném felhívni a figyelmet a könyvemmel, ami meggyőződésem, hogy Önt is elkeseríti.

A szinte teljesen lineáris, ám meglehetősen anakronisztikus, olykor trágár és alpári történet három pozitív hősének egyike egy munkaszolgálatos zsidó srác, míg a másik egy idealista, a történelmi Magyarország revíziójában reménykedő fiatal katonatiszt, a harmadik hős, családi kötelékeim okán a szívemhez legközelebb álló, pedig egy Délvidékről sorozott honvéd.

A tizenkét fejezetes regényt elsősorban a tizenegyedik fejezet (mondhatni tizenegyes, penál, avagy büntető) miatt írtam meg, amelyben az 1944-45-ös délvidéki magyar mészárlások áldozatairól, illetve napjaink magyarveréseinek kárvallottjairól emlékezek meg.

A regény ennek ellenére(?) politikailag meglepően korrekt. Pl. az anakronisztikus sztoriban kap benne hideget-meleget a jelenlegi hazai párt elit mindkét, de inkább mindhárom oldala. Emellett a regény nem szerbellenes, „csupán” embertelenség ellenes. Mégis a szövegkörnyezetből kiragadott idézetekkel egyesek elérték, hogy annak tűnjön (gondolom nem lepődik meg azon, hogy ahhoz már nem vették a fáradtságot, hogy netán elolvassák, vagy lefordítsák az egészet). E miatt a déli szomszédos államból és annak „államalkotó népétől” sajnos olyan e-maileket is kapok, amikről nem szívesen beszélnék, többek között ezért is szeretném inkognitómat megőrizni.

Elképzelésem, hogy én csuklyában (valójában fejzsákkal, de ez részletkérdés) lépnék fel a műsorában, amelyre, ha a honlapomat megtekinti (nolikantal.com), a google catull betűtípusával és piros-fehér-zöl-f-p színekkel „Nolik” felirat lenne felhímezve. (szerintem már az előzetesben is meghökkentően mókásan hatna, ahogy a csuklyás fejemet sminkelik).

Ugyan a tárgyhoz földrajzilag nem kötődik Malina Hedvig megverése, viszont a tartalomhoz sajnos igen. A regény népszerűsítése érdekében, valamint a magyarverésekre és a délvidéki magyar mészárlásra történő figyelemfelhívás okán írtam egy kabarét, amiben Malina Hedvig megverésére is kitérek (a kabaré kétnyelvű, a párbeszédek túlnyomórészt szerbül folynak, jelenetek: magyarverés, könyvégetés, turbo-folk énekesnő stb. ).

Az Ön műsorában rajtam kívül három táncos is fellépne. Két fiatal férfi, akik SS, Hitler-jugend, skinhead viseletek elegyére utaló jelmezbe lennének beöltözve és: „Carl Zeiss Rummenigge (hogz mi;rt nem Carl Heinz, az a regényből kitűnik), Joachim van Ribbentropp! Carl Zeiss Rummenigge, Joachim van Ribbentropp! Ein, zwei Polizei, drei, für Brigadier! Ein Volk, ein Führer! Aha, aha, aha, da,da,da” szövegre komponált techno zenére masíroznának be.

Ezt követően a lány fején egy lepukkadt orosz muzsik jelmezben térdepelve araszolna be a színpadra, a nyakába egy meglehetősen kezdetlegesen megbuherált Megváltó Úrjézust ábrázoló ikon lógna egy zsinegen, amelyen a názáreti arcát a grúziai goriiéra retusálták.

Az Internacionálé és az Amuri partizánok, valamint egyéb jó kommunista harcos, szovjet szívet motiváló mozgalmi dalok dallamára orosz egyházi énekekből és fordítva, szent gregoriánusok melódiáira kommunista indulókból összemixelt zenére vonulna be.

Majd a lány levetné jelmezét. Vékony, hosszú, egyenes szőke hajú táncoslány fehér nadrágban és fehér trikóban. A trikóját egy nagy málna díszíti. Ezt követően eltáncolják, hogy a két szkinhed megveri.

Természetesen megértem, ha mielőtt mindehhez a nevét adná, el szeretné olvasni a könyvet. A honlapomon megrendelheti, illetve a Booklinon és egyéb online áruházakban is kapható, valamint „offline” a Fehér ló fia könyvesboltban és a Kráterben (Rákóczi úti Wass Albert ellátó vállalat:-) és Vajdaságban is kapható. Nemsoká az Alexandrán kívül (online ott is) elvileg az összes jelentősebb hazai könyvesboltban is megvásárolható lesz, viszont megtisztelne, ha elfogadna tőlem egy tiszteletpéldányt.

Bízom benne, hogy tervem felkeltette érdeklődését, kérem ez esetben szíveskedjék ………………………………………………………………………………………………………………………(kapcsolatfelvételre vonatkozó rész)

Köszönöm, hogy elolvasta levelemet és amennyiben bármilyen okból mégsem tud/nem akar/nem mer velem együttműködi, megköszönném, hogy azt akár egy nagyon rövid negatív válaszban jelezné.

Budapest, 2009. február 11.

És legnagyobb meglepetésemre villámgyorsan jelentkezett. Nagyon udvarias volt, rokonszenvesnek találta az ötletemet, csak udvariasan hárított, mondta, hogy az ő műsorukban sajnos erre nincs lehetőség, viszont egy tiszteletpéldányt szívesen elfogadna. Én is udvariasan megköszöntem részéről a gesztust, meg, hogy visszajelzett, mondta ezt mindenkivel megteszi, majd abban maradtunk, hogy még aznap küldök neki egy példányt és a magánvéleménye érdekelne a könyvről.

Eltelt 2-3 hét visszajelzés nélkül. Írtam neki egy udvarias SMS-t, amire választ nem kaptam, majd még egyet egy hét múlva, ismét válasz nélkül maradtam, majd a rákövetkező héten felhívtam. Ő idegesen pusztán annyit mondott,hogy már megmondta, a projektben nem kíván részt venni. Mondtam ezt nekem korábban is világos volt, csupán mint magánember, mit gondol a könyvről, ez volt a kérdésem. Ekkor ridegen megismételte, hogy a projekt nem érdekli, jó napot kívánok, majd vége. Ismét nem tudtam meg, hogy ez vajon azt jelenti-e, hogy a könyvet tartja rossznak, avagy bele se olvasott, netán még a látszatát sem szeretné kelteni annak, hogy bármit, úgymond a „médiaszerződésén” kívül, magánemberként véleményezne, holott amennyit tudunk róla, ez meglehetősen kizárt.

Spiróhoz hasonlóan dühös voltam rá. Tiszteletpéldányt ő kért, ugyan én ajánlottam fel, az részemről nem kegygyakorlás, hiszen gyorsan postáztam, sok-kis költség és munka is összeadódik, ő pedig egy nyamvadt szót nem tud róla mondani?! Ha nem tetszett neki, akkor pont ő az, akitől cseppet se lenne furcsa, ha a pofámba vágná: öcskös, 20 oldalig se jutottam benne, úgy szar ahogy van!. Már ezzel is beljebb lennék. Így viszont nem kizárt, hogy a küldemény felbontatlanul landolt a kukában.

Dühömben gyermeteg bosszúhoz folyamodtam, blogomon írtam egy pamflettet, amelyben Péderke a Másik Hivatal meleg aktivista újságírója készít vele egy interjút: Fábry Sándor leköcsögözi Péderkét és viszont címmel. Az a nem túl jelentős számú olvasó, aki elolvasta, vagy röhögött az egészen, vagy nem, mindenesetre Fábry Sándor minden bizonnyal túléli ezt az attakot. Ismét a megbántott civil kicsinyessége uralkodott el fölöttem. Megértem, hogy egy médiasztárt ezernyi barom bombázza mindenféle pihentagyú ötlettel, de ha már valaki ennyit szöszöl a részletekkel, legalább egy érdemi válaszra szerintem méltó lenne.

A WEBKETTES MOCSARÁBAN

Egyre többet nyomultam, különféle blogokon véleményezgettem, saját blogomon írogattam a bürokratikus hivatalnokokról szóló abszurd paródiákat minden munkanapon, ami rengeteg energiámat felemésztette. Paradox módon a blogomon is összeverbuválódott egy összetartó, kedves kis közösség, de a könyvemet ennek ellenére szinte senki sem rendelte meg. A meredek árukapcsolás nem igazán vonzotta a jónépet. Blogomat nyárra felfüggesztettem, a régi részekből állítottam be afféle best off összefoglalót. Más blogokon sok-sok kommentet írtam, ahol eleinte támadtak, mert én is provokáltam, majd egyre inkább megértőbbé váltak, már aki elolvasta a további véleményemet és én is szelídültem, hiszen láttam, hogy az én kis minipartizánakcióim gyakorlatilag visszhang nélkül maradnak. Kevésbé látogatott blogokat is kezdtem olvasgatni, némelyik valóságos igazgyöngy az internet mélyéről, szaktudásról, jó ízlésről tesz tanúbizonyságot. Odáig sajnos nem tudtam eljutni, hogy bárki is recenziót írjon a könyvemről. Ugyan provokáltam, de az unalmaskodást senkinél se vittem túlzásba, ha nem hát nem alapon. Egyre több időt töltöttem netezéssel. Emiatt a családfenntartó, normális munkám elvégzéséhez egyre tovább kellett benn maradnom, a családomat hanyagoltam, szóval valahol a net vált a heroinommá. Utólag, talán jobb lett volna, ha nincs az a néhány ember se, akiknek a könyvem letehetetlennek minősült, és aminek a leginkább örültem, hogy nem csupán „könnyed nyári olvasmányként” tetszett a művem (már amennyire egyáltalán beszélhetnénk ilyesmiről a téma miatt) mert akkor talán már előbb feladom az értelmetlen harcot.

A MAGYAR CIVIL

Hát nagyjából ez az én történetem. Dilettáns civilként akartam elérni valamit, kínosan ügyeltem arra, hogy közpénz ne tapadjon a kezemhez, ne hízelegjem be magam sehová se, inkább provokáltam és a gondolatfelkavaró botrány erejében bíztam. Lehetőségeimhez képest elég komoly áldozatot hoztam, de a szükséges médiafelületet soha sem kaptam meg. Kíváncsiak voltatok, hogy néz ki András? Úgy mint tudathasadásos többi énje, „András” és Antal, mint a halálra vágyó filmbéli Angol beteg, aki történetesen magyar. Valódi arcom felfedésére nem vágyom, mert a gondolataimat szeretném megismertetni és nem az arcomat. Lehet, hogy egy tehetségtelen ripacs, szánalmas dilettáns sorsa pusztán az enyém? Akire a globalizált világunk bármely pontján hasonló sors várna? Nem tudom. Lehet, hogy ha a könyvem bármiféle értéket képviselne, akkor annak már nagyobb körben felszínre kellett volna törnie? Nem tudom. A tű önerőből előbukkanhat a szénakazalból? Passz. Valahol a fordítottja vagyok annak, mint aki szelet vet, és vihart akar. Viharos botrányokra törekszem, ugyan pusztán attól vezérelve, hogy ne a más zsebében turkálva elmondjam, amit szeretnék, ehelyett mindig szelíd szellő lesz a vége. Lehet, hogy sokan azt mondjátok, hülyegyerek, ezért mit izmoztál annyit? Megmondom én neked, hogy nincs írói vénád, mint mások itt a kommentelők között már ki is mondták. Viszont többen meg azt kérdezték, hol lehet még irománya ennek a pasinak?

És mivel recenziót, vagy riportot senki sem írt rólam, hát a magam elmebeteg tudathasadásos módján megtettem én saját magam. Képzelt riporteremül Murcit, egy kedves kópét, a magas irodalomból valóban kiművelt koponyát választottam. Akit személyesen nem ismerek, eleinte őt is irritáltam, majd valamilyen baráti blogeriális kapcsolat alakult ki köztük. Neki a könyvem nem igazán tetszett bevallom férfiasan (Zsófi, most röhöghetsz, én meg a férfiasság).

A giccshatáron táncoló; képzelt riport Nolik Antallal, egy egykönyves, önköltséges ponyvaíróval

Fiktív Murci: Őszintén, elég ambivalens a véleményem rólad. Egyrészt itt ez a hmm, hogy is mondjam, szóval szerintem távolról se remekmű Lefagyasztott hadsereg című regényed, ami különösen első olvasatra nem nyűgözött le, egy lektűrnek meg nem szokás második esélyt adni, másrészt a kezdeti agresszív, magamutogató internetes nyomulásod, ami átváltott egy olykor sziporkázóan humoros, szerethető figura egész pályás internetes letámadásává. Na, erre varrjál gombot és bízom benne, hogy nem fogsz leszájkaratézni, mint tenné azt Csernus földid.

Nolik Antal: [jámbor félmosollyal] No para, don’t fos, nem kenyerem a szakújságírók lemajogerizése. Mivel két kérdést is kaptam, akkor úgy teszek, mintha flancos kommunikációs tréningeken pallérozódtam volna és először a másodikra válaszolok. Az internetes kampány afféle „szegény ember vízzel” főz jellegű kényszerpálya. Elsősorban tömegterméknek szánt könyvet írtam, aminek az aktuális áthallások miatt a szavatossági ideje cca. 7-8 év (talán meglepő, de nem vagyok egy Dosztojevszkij szerű tartós fogyasztási cikk) és fontos célkitűzés volt számomra, hogy az iromány vegytiszta piaci körülmények között működjön. Ha az olvasóknak nem kell, akkor óhatatlanul a lassú feledés halálára ítéltetett. Mivel koránt sem vagyok gazdag ember, és mint mondottam, mindenféle, nem közvetlen olvasói finanszírozást, állami-, alapítványi-, pályázati stb. támogatás utáni kuncsorgást kizártam, maradt az internet ingyenes szférájában a hiperaktivitás. Arról, hogy leegyszerűsítve, szerinted szar a könyvem, de jó a többi netes nyomulásom, egy picit a Max című film jut eszembe. Úgy érzem magam, mint az ifjú Adolf Hitler, akinek legfőbb vágya, hogy mint festőművészt értékelje Max, a műértő mecénás, akihez dörgölőzik, ő viszont kerek-perec Hitler képébe vágja, hogy mint festő csapnivaló, viszont a tömegeket valamiféle militáns rendszerben mozgató, különböző korok szimbólumrendszerét átvevő performance terveiben kifejezetten lát fantáziát.

F.M.: [nevetve] Van benne valami, azzal, hogy a diktátor csíráját nem nagyon nézem ki belőled. Legfeljebb, mint a diktátort alakító Chaplin. Akkor maradjunk annyiban, hogy a könyvről később beszélünk, mesélj a netes „partizánkodásodról”.

N.A.: Hát, az internetet se mézeskalácsból készült díszburkolattal rakták le. „Kampányom” legelején, ami kb. abban merült ki, hogy az egyik legnépszerűbb magyar nyelvű portálon, ami mellesleg a szellemiségében számomra roppant rokonszenves, afféle progresszív-, ironikus és gyakran önironikus, bulvár jellegű Index fórumaira küldözgettem kommenteket, hogy nézzenek már rá a honlapomra.

F.M.: És, csőstől tódult a nép a honlapodra, mint zarándokok a csíksomlyói búcsúra?

N.A.: Muhaha, jó a humorodJ. Nem, mert a zIndex, mintha csak egy bazinagy szőröslábú olháh szekust uszított volna rám 1979-ből, kimoderált.

F.M.: Egy marék SPAM miatt?

N.A.: Pontosan. Ez a fiatal, széleskörűen alkalmazva gyakorlatilag alig 10 éves, eredendően az ingyenességet és az önzetlen közösségi szellemet hirdető médium eljutott odáig, hogy „sajnálattal értesítünk, de meg kell, hogy tegyük bla-bla-bla… – indok: tiltott reklámozás” felvezetésű szöveggel például kimoderáltak a HUSZ [ Hölgyek, urak, szex - a szerk.] egyik lábfétis fórumáról, mert ajánlottam a honlapomat/könyvemet. „kevéske lábfétis light- de annál több lábjegyzet inside” szöveggel. Mintha Krisztus megfeszítése után tíz évre már javában zajlott volna az inkvizíció. De hát ez van, mint mindenütt, ebben is első az üzlet. Azért remélem az egész internet és az internetto/index még ma is élő és viruló korai gurujai, Vint Cert, Nyirő András, Uj Péter, olykor forgolódnak az ágyukban.

F.M.: Majdnem el is nevettem magam. Csak ne jönnél folyton ezzel a félműveltségedet csillogtató, trendinek csomagolt, mérsékelten polgárpukkasztó, zömében bibliai párhuzamaiddal. Mintha az agglomerációba vittem volna mint sofőr sörözni Győrfy Miklóst, Szily Lászlót és Zoltay Gusztávot és ők már a negyedik túra sör után brillíroznának elsősorban a saját faszukat szopva, hogy: „milyen kibaszottul művelt és éleseszű vagyok & egyben korszerű”, nekem meg mindehhez színjózanon kellene áhítattal bólogatnom.

N.A.: Nézd, szerintem a hiba a te készülékedben van. Nem vagy célközönség, és ½-re ne érts, nem pusztán azért, mert én annyira patikamérlegen adagolnám, hogy a célközönségemnek mit írok és mit nem, hanem azért is, mert jóval olvasottabb vagy nálam, különösen „szépirodalmászatilag” ami neked triviális, az egy mezei egydiplomásnak-, vagy még annak se, esetleg a megvilágosodás élményével járó tutifrankó párhuzam. Lehet, hogy Coelho is így működik? Nem tudom és nem is akarom divatfikázni, mert semmit sem olvastam tőle, így meg nem lenne fair, csak vegytiszta sznobizmus.

F.M.: Antisznobizmus? Lehet, hogy ez a kulcsszó hozzád? Gyűlölöd a sznob kultúrelitet és egyben irigyled őket, mert te a büdös életbe nem tartozhatsz közéjük?

N.A.: Passz, még sem analizálhatom magam. Amit vállaltan gyűlölök, hogy kevés kivétellel (mint pl. te) teljesen közönyösek művemmel és munkásságommal kapcsolatban. Amit csinálok, lehet, hogy szar (annak ellenére, hogy mezei olvasói pozitív visszajelzésben már azért hál’ istennek részesültem) de egy fél opinion leader még csak arra sem méltat, hogy visszajelezzen. És itt olyan emberekről is beszélek, akikkel korábban esetleg mint sima mezei olvasó vs szerkesztő váltottam pár levelet, vagy akár az én anyagomat is felhasználták. És se kép se hang udvarias e-mailjeimre választ sem kaptam.

F.M.: Nézd, ezek óránként tucatnyi hozzád hasonló hülyegyerektől kapják az e-maileket.

N.A.: Lehet, de hány hülyegyereket ismersz, aki könyvet írt (akár ponyvát, akár más) saját kiadásban, korrektort, tördelőt, szerkesztőt is saját zsebre fizetett és nem ifj. Demján Sándornak, v. más milliárdos csemetének hívják? Közhelyszámban sírunk arról, hogy nem törődünk a tehetségeinkkel. Hozzájuk képest a magamfajta önköltséges dilettánsokkal viszont úgy bánnak, mint egy rühes kutyával. Minél távolabb tőlem és észre se akarnak venni, csak az olykor túltenyésztett pedigrés ölebeiket babusgatják.

F.M.: Hát, nem sokat, talán Uhrin Benedek és te.

N.A.: Na látod, te is eljutottál a Mesterig. Csak azzal a különbséggel, hogy UB 80 szinte minden interjújában kihangsúlyozza, hogy ő anno a vonaton utazó, poggyászát sorban elveszítő, fiatalemberes kabarétréfájával megkereste Romhányi Józsefet, aki nem csak elolvasta a nyilván akkor is „uhrini magasságokon” álló művet, hanem érdemi tanácsokat is adott. Jó, más világ volt. Nem kizárt, hogy Romhányi is simán letagadtatta volna magát, csak attól parázott, hogy kap egy ejnye-bejnyét: „Romhányi elvtárs, kaptam egy raktáros dolgozótól egy levelet, miszerint Önt felkereste és Ön nem foglalkozott az írásával. Romhányi elvtárs, a lelkes, képzetlen- ám önkéntes munkás –szerzőket pártkötelességünk istápolni!” De az is lehet, hogy ha már valaki veszi a fáradtságot és megkeresi, akkor magától értetődő, hogy segít. És én ezzel nem találkoztam, persze, lehet, hogy Uhrin simulékonyabb, netán unalmasabban nyakrajáró volt?

F.M.: Ez az uhrinozás nálad több mint egy, hmm bocsáss meg, lejárt szavatosságú polgárpukkasztás-kísérlet?

N.A.: Annyira, hogy én ezt nem is igazán szánom polgárpukkasztásnak. Miután fingós teniszező lánykákról írt a Bolgár, már nem is nagyon pukkad a polgár, elnézést a szánalmas kis szóviccért. Szóval Uhrin Benedekben nem akarjuk észrevenni, hogy a zenebohócon túl is leledzik benne valami. Meg merem kockáztatni, hogy a kevés jó punk egyike. Mert mit is csinált? A hazai mainstream pop ellen ment minden egyes porcikájával és teljesen mindegy, hogy tudatosan, avagy csak így sikerültek a dolgai. Fiatal, szexi, deviáns figura helyett idős, templomba járó, józan életű. Ugyan csak két számos előadó, ami azért lássuk be, így egy évtized távlatából, nem kis teljesítmény. Varga Miklóstól a Vén Európán kívül mi jut eszünkbe? Vagy más műfajból: Ottliktól Az iskola a határon-t és Kertésztől a Sorstalanságot leszámítva (a filosz ínyenceken kívül) mit ismerünk? Ráadásul a Sex Pistols két örökzöldjével, a God save the Queen-nel és az Ellye the elephant-al összevetve, mind a Rebeka, mind a Kispatak eredeti alkotás, míg a Pistols az elefántos gyermekdalt pusztán feldolgozta. A kispatak szerintem a magyar popszövegek közül az egyik legszebb önvallomás. Beleborzongok, amikor a sanyarú sorsú, a nőkben korán csalódott, szellemi fogyatékos fiát egyedül nevelő, előadóművészi pályáról álmodozó szerző a házuk alatt csendesen csordogáló, majd meglassuló (v.ö. idős kor, és milyen meghatóan gyönyörű szó a „meglassult”!) kispatakról egy az egyben kijelenti a szám végén, hogy: „én vagyok a kispatak!” Megmondom picit hiányérzetem támadt, hogy a Megasztárban valamelyik ilyesmire fogékonyabb, kreatív és cseppet sem harsány fiatal szerző/előadó, pl Gál Csaba- Boogie, nem dolgozta fel a Kispatakot. És, ami a legfontosabb, sem Uhrin Benedek, sem egy másik közismert, megvetet és lesajnált, szórakoztatóipari pária, özvegy Forgács Rezsőné Fehér Anettka kezéhez nem tapad közpénz. Anettka zsebében talán akkor landolt utoljára adóforint, amikor főiskolásként megkapta az utolsó havi ösztöndíját.

F.M.: Huhh, hát beszélőkéd az látom van, és olykor az indulatoknak sem vagy híján. Az interjú első részét sajnos most be kell fejeznünk. A következő részben remélem választ kapunk arra, hogy mit jelent számodra a kisebbségi tudat, a „vajdaságiság” illetve az áttelepülés az anyaországba fiatal felnőttként. Miért feszegetitek ti vajdasági magyarok olyan gyakran a határokat? Mi ez a túllihegett polgárpukkasztás? Új Symposion, néhai Bada Dada, dr. Máriás stb. Valamint az agresszív trágárság? Ha a csernusföldi magyarok mind-mind olyan bazdmegelő übermacsók, akkor miért vagytok olyan jámbor-lojális, magyarverésre első osztályú alanyai az ottani többségi nemzetnek? Kik és miért akarnak betiltani Szerbiában? Miért tartod kisebbségi tudatod mellett a kívülállóságot, a kisember pártiságot, a „bétaságot” megírásra érdemesnek? A tengernyi lekurvázás ellenére miért érzel magadhoz közelinek egyes feminista irányzatokat? Mik a további terveid? A hozott szalonnával-hoz hasonló apróhirdetés gyűjteményt az egykori Jugoszlávia területéről pusztán azért szeretnéd elkészíteni, mert azt legalább nem kell megírni? Hogy érted azt, hogy Svejk a világ negyedik legerősebb hadseregében címmel egy fél regényt írnál sorkatona emlékeidről, míg a könyv másik felét egy veled egy időben az iraki hadseregben szolgáló, lehetőleg kisebbségi, például kurd, vagy akkor másodvonalbelinek számító pl. síita szerző írná meg Naszreddin Hodzsa a világ negyedik legerősebb hadseregében címmel?

KEGYES HALÁL

És eztán fajultam idáig. Egy bomlott elméjű tehetségtelen kókler hattyúdalához. Adtam magamnak egy utolsó esélyt. Közepesen (vagy tán annál is súlyosabb?) internetfüggőségem és önmagamat bármilyen szempontból írónak képzelésének lezárásául. Ezzel a hosszú, kusza szerkesztetlen poszttal búcsúzom. Most már nyilván senki sem hisz nekem, de sokadjára ugrottam neki mai irományomnak. Egy nem író is kerülhet írói válságba. Elnézést, ha bűneim miatt „munkám” kusza, mint borult Elméjű Kádár János utolsó beszéde. Viszont némi értelme talán volt a jóízlés határát nyilvánvalóan páros lábbal tipró alakításomnak. A ti emberi és szakmai diskurzusotok. Megszólalt itt a kitalált Andriséhoz hasonló sorsúakkal foglalkozók és így vagy úgy, az érintettek közül jónéhány, és talán amit a könyvemről mondtam az is felkeltette valakinek az érdeklődését. Elgondolkodik az összefüggéseken, még ha a könyvem kézbevételére nem is vetemedik. És valahol én is kaptam. Talán egy megerősítést, hogy most kellene abbahagyni és a saját életemet mielőbb rendbe tenni. Hiú ábrándokat nem kergetni, az internettől amennyire lehet elszakadni és még egy részleges belső lobotómiát is lebonyolítani, a gyermeteg álmodozással fölhagyni és fölöslegesen, szervezetlen egyszemélyes civilként többé semmire sem áldozni, a saját családommal sokkal többet foglalkozni és mint egy valakinek ígértem, miután rendbe tettem a dolgaim, jelentkezni fogok, mert ha több nem is, de heti 1-2 óra segítés olyan embereknek, akik tényleg rászorulnak, talán az én beteg lelkemet is megnyugtatja. És akiknek igértem, a jelszót éjfélig megküldöm, hátha valamit ér e honlap. És most nyilván kapok hideget és még hidegebbet. Bizonyára sokan legszívesebben egy IFA féltengellyel vernék szét a barom fejemet, hogy a családommal való törődés helyett miért foglalkoztam ennyi eszement baromsággal „érett” felnőtt fejjel. Mások pedig nyilván azon csodálkoztak, ha mindebbe ennyi energiát feccoltam, miért nem csináltam profibban? Lehet, hogy valaki majd a magyar médián vihog kárörömmel, hogyan tudta megvezetni őket egy ilyen egyszemélyes kispályás kókler? Ez már végképp nem az én asztalom. Örüljünk, most Barabás veszett oda. De az vesse rám az első követ, akit ha nem is ennyire, de sohasem ragadták el az álmai és nem képzelt magáról többet, mint ami. A könyvet szánalomból senki se vegye meg (biztos jön pár komment, hogy nyugodj meg, tényleg senki nem veszi meg:-) Ha valaki mégis arra vetemedik, majd végigolvassa és nem tetszik neki, ígérem, visszavásárlom, de kikérdezem ám, hogy nem kamuzik-e? Nyugodjatok meg, igazándiból senki sem fog meghalni, csak Andrist, „Andrist” Antalt, a három képzelt figurát meg a több netes alteregomat igyekszem magamból kiirtani. Mert ami nektek csak egy könyv, nekik az élet.

Üdvözlettel:

Nolik Antal

Jegyzőkönyvezett nemíró