Imádott nagyapám a XX. század első évtizedében született. Négy elemit végzett és mai szemmel nézve iszonyatosan offline üzemmódban élt. A totálisan közműmentes, petróleumlámpás tanyáról csak élete utolsó pár évére költözött be hozzánk (értsd: szüleim házába, ahol én is laktam) a városba. A négyosztályával az akkori viszonylatban, ott a mélyszegénység kellős közepén, első világháborúval felturbózva, nem minősült kirívóan aluliskolázottnak. Szellemi képességei pedig messze túlmutattak képzettségén. Összevetve néhány mai „Ctrl+c/Ctrl+v” huszár többdiplomással, kreatív érdeklődéssel párosult természetes intelligenciája alapján túlzás nélkül állíthatom, hogy a világéletében zsebkendőnyi földecskéjén gazdálkodó, na meg napszámba járó parasztember habitusában értelmiségi volt a javából. Mindent elolvasott, ami a keze ügyébe került, keresztrejtvényt pedig nem hagyott megfejtetlenül. Rá jellemző módon, rágott csonkú ceruzával, cirkalmas, dőlt írott kisbetűkkel töltötte ki a rubrikákat. Ilyen old school keresztrejtvény fejtő stílust azóta se láttam. Hosszú, tétlen téli estéken, ha az olvasnivalóból kifutott, előfordult, hogy cérnával méricskélte a fazekak kerületét, amit aztán négyzetté alakított, merthogy érdekelte, hogyan is lehetne a kör területét kiszámítani. Tanyasi palatáblás négyosztályával honnan a picsából tudhatta, hogy mi fán terem a ¶ ? (IT-s Del Medicoknak, a harmadik évezredben hangvezérléssel is legépelhető a ¶. Íme a sok közül egy roppant egyszerű módszer: - azért telefonálok, hogy amikor átfésülöd a szöveget, akkor a „Pík” legyenek már szimbólummal jelölve). Egyébként a minket megelőző korokban élő egyszerű szántóvető emberek szellemi képességét Vergilius óta gyakran elkövetett hiba kivétel nélkül felülértékelni. Viszont a nagyfater tényleg nagy koponya volt. Például Nógrád akkor még távolról sem volt Zebraföld, de persze már akkor is szép számmal futkostak anyagilag többé-kevésbé felkapaszkodottak, ám Győzike szintű agyi sötététségben leledző egyedek. Természetesen nem csak Nógrádban, hanem az összes többi Kárpát-medencei területen, így nagyapa lakóhelyén is. Akkor arrafelé a rádió nagy dolognak számított és csóró nagyapámnak természetesen ilyen korabeli státusszimbóluma nem volt. A kevés módosabb rádiótulajdonos tanyasi végszomszédja közül az egyik egyszer büszkén újságolta neki, hogy: – Te Pali, rájöttem, hogy Nagy-Britannia az Anglia! – na, ilyen volt a mezőny. Akkoriban a műveletlenséggel párosult hülyeséggel sújtottak előtt elhúzott mézesmadzag még komolyabb következményekkel járt, mint mondjuk manapság ha az emberfia országvilág előtt hülyét csinál magából a Monika Show-ban.
– Pali, lépj be te is a Nyilas Pártba! Lesz földosztás, végre lesz min normálisan gazdálkodnod! – győzködték lelkesen negyvennégyben. – Az, aztán meg itt fognak minket agyonlőni, ne legyetek hülyék, nagyon nem nekik áll a zászló! – próbált lebeszélni sok felvillanyozott lúzert. Sajnos nem hallgatott mindenki rá és sajnos neki lett igaza.

Nála amúgy nem lehetett titulusokkal bevágódni. Az egyik atyafi hőzöngve mesélte neki, hogy a vőjelöltjük akkora nagy ember, hogy még a mérnöktől is föntebb van. Mire a nagyfater a családi legendárium szerint álnaiv cinizmussal visszakérdezett: - Egy mérnök fölött lakik? A lakonikus, mellébeszélésmentes tömörségnek egyébként is nagymestere volt. Emlékszem 7-8 éves lehettem, épphogy csak megtanultam olvasni, amikor a konyhában a heti magazin hátsó oldalát olvastam. A hátoldali, kábé féltucatnyi színes hírből álló képes összefoglalóban ugyanis mindig volt kép egy-egy cicis csajról, általában valami pajzán kisszines leírással körítve, ami akkoriban a szocialista erkölcsiségnek megfeleltetett újságban maga volt a szexuális szabatosság csúcsa. Én véletlenül elnéztem a képhez tartozó szöveget és azt hittem, hogy az egyik semleges, felnőtt tartalom nélküli témáról olvasok, és mint rendesen, megkérdeztem az öregtől annak a szónak a jelentését, amit nem értettem. – Tata, mit jelent az, hogy pr-pro-prostituált? – Kurva. – válaszolt kommentár nélkül az öreg. A főzéssel vesződő, bigott katolikus nagyanyám persze azonnal elkezdett vele pörölni, hogy miket mond a gyereknek, én meg szégyelltem magam, mert azért ciki ha kibukik, hogy egy bőven kamaszkor előtti kis szaros stikában miket is olvasgat. Az első szexuális felvilágosításban is ő és a tanyavilágbéli, analfabéta szomszédja részesített. Talán akkor már beköltözött hozzánk, de azért a tanyára heti rendszerességgel kijártunk és a szomszéd lovaskocsiján zötykölődtünk a mezőgazdasági parcellák közötti földúton hármasban. Én pedig megjegyeztem, hogy: - Tata, nézze, annak a lónak milyen nagy a pöcse! – Mire az öreg: - A lónak nem pöcse van, hanem fasza! A csődörnek. A kancának meg picsája. Amikor a csődör a faszát berakja a kanca picsájába, akkor basznak, és abból lesz a kiscsikó. A szomszéd meg helyeselt: - Meg kell tanulni ezt a gyereknek. Hát nekem ilyen, kissé vaskos verzió jutott ki a virágról virágra szálló, zümmögő méhecske sztoriból.

Tata ünneplő viselete maga volt a megtestesült népi Armani puritanizmus. Akkoriban arrafelé az összes parasztember úgy öltözött, ha nagyritkán hivatalos ügyet kellett intéznie, meg ha templomba, lakodalomba vagy temetésre ment. Fekete öltöny, nyakkendő nélküli, nyakig begombolt fehér ing, kalap (annyi extrával, hogy nyáron szalmakalap), télen szövetkabát. Mint Lezsák Sándor fénykorában, csak világot megváltó, latinosan szúrós váteszi tekintet nélkül. Évente egyszer nyiratkozott. Nyár elején. Veje nyírta géppel. Áram nélküli, kézi nyírógéppel, amit állítólag valamilyen szinten tudni kell kezelni, mert különben nagyon tép, meg ilyesmi. Nevetve mesélte, hogy gyerekkorában gatya, nadrág és cipő nélkül, csupán egy derékon madzaggal megkötött, hosszú ingben jártak, és mindenféle szedett-vedett ollóval egymást nyírták, ahogy esik, úgy puffan alapon. Amikor a gépi kopasztást követően valamennyire megnőtt a haja (mármint idős felnőttként, ahogy én ismertem) hátrafésülte. Olyan elegáns volt a hátranyalt, enyhén hullámos ősz hajával, mint Hajós András, mielőtt alaposan a nutellás üveg fenekére nézett volna és mielőtt megindult az elgálvölgyiesedés felé vezető sztrádán (ezt az elgálvölgyiesedést egy Zolivagyok néven publikáló bloggertől olvastam, mielőtt plágiumvitába keverednék). A borotválkozásai pedig külön attrakciónak számítottak a hetvenes-nyolcvanas évek létező szocializmusának zseniálisan frappáns rendszerkritikájával vegyítve. Felpakolta a konyhaasztalra az aluszélű borotválkozó tükröt, a vízzel töltött bádoglabort, pamacsot, borotvaszappant, borotvaszíjat, borotvát, törölközőt. Arcát bepamacsolta, és míg puhult a szőr, percekig akkurátusan fente a borotvaszíjon a hagyományos, acélpengés borotvát, majd elkezdődött a cirka fél órás szeánsz. Pengés borotvával bizony tudni kell borotválkozni, még több évtizedes rutinja ellenére is olykor megvágta magát. A sebet lemosta a laborból mert vízzel és most jön be a képbe az utolsó segédeszköz. A kilöttyenő víztől az asztallapot óvó, labor alá helyezett újság. Na de milyen? Mint mondtam, nagyapám mindent elolvasott, ami a keze ügyébe került, egy valami kivételével. Ott, a diaszpórában a magyar nemzetiségi napilapnak talán minden hónap csütörtökén volt egy melléklete, a Küldöttek Híradója. A vajpuhává olvadt, későkommunista diktatúra látszatparlamentarizmusának hírmondója. Maratoni, semmiről sem szóló beszédek száraz gyűjteménye. A szövegförmedvényeket nagyrészt valószínűleg korábbi beszédekből ollóztatták össze az ifjú titán pártkáderi apparátus feltörekvő tagjaival, és természetesen a korabeli módi szerint a szükséges mennyiségű Marx-Engels stb. idézetekkel megspékeltették eme szónoki "remekműveket". Tata egyszer-kétszer nekiveselkedett, majd megállapította, hogy ez bizony olvashatatlan, viszont borotválkozáshoz alátétnek megteszi.

A nyolcvanas években halt meg, még bőven a rendszerváltás előtt. Világéletében szinte teljesen nincstelen volt, de a létező szocializmus egyetlen szegmense sem imponált neki. Pedig paradox módon, azt mintha rászabták volna. Rá bajosan lehetett volna kulákbélyeget sütni. Más lapra tartozik, hogy a vídiakemény ötvenes években a bajusztépő padláslesöprő elvtársak, ha az állt az ukázban, a templom egeréből is kiverték a vallomást az elrejtett mesés vagyonáról, de nagyapám nem volt az a tipus, aki annyira szem előtt lett volna, vagy csak némi szerencsével legalább ezt megúszta. Ő aztán nem vitte a szinte semmijét téeszbe. Kiskapitalista, dolgos-szorgos túlélőművész mentalitásra volt az agya programozva. Halála is irigylésre méltó. Mondhatni korszerűen diszkrét, semmi hosszú, kínos agonizálás. Előtte pár hétig mogorva volt, az öregek megérzik az ilyesmit. Egy délután elment a körzeti orvosához a szokásos vizitre, majd telefonáltak a kórházból, hogy rosszul lett az utcán és behozta a mentő, estére benn tartják kivizsgálásra. Szüleim bevittek neki pizsamát, meg ami kell, az öreg megnyugtatta őket, hogy minden rendben, csak rosszul lett. Biztos az érszűkülete miatt, majd másnap kivizsgálják, menjenek nyugodtan haza, ne aggódjanak. Másnap reggel jött a telefon. Na, vele szívesen elbeszélgetnék, vajon mit gondolna a részéről meg nem ért, rendszerváltást követő „szép új világról”?